És itt vannak a dolgok, megint ugyan azok a dolgok, amiket néha elhagyok, hogy legyen mit keresnem unalmasabb pillanataimban. Az egyszer elhagyott majd megtalált dolgok, a kapottak és a szerzettek, az ékesek és a takargatni valók, a kis és nagyobb fajták, hegyesek és tompák, zöldek, kékek, barnák, babrált, bordás, szalonnás, vont, holt, élő, gondolatba ejtő és rémisztő, borzasztó, élesztő, hallgató és nézelődő; mindezek egyhelyen, egymódban, unhatatlanul értem.

Mérő szememmel jártam a tájat
Kutattam hegyekben, völgyekben őt
S hogy nyomát nem találtam
Év az évre, mint bánatom bánatomba nőtt.

Feladtam, barátom, nem keresem már, elfutott talán, vagy nem is várt rám sehol. De míg hiszem, hogy volt, ki várt, addig nem mar annyira a tudat, hogy senki sem, valójában, én magam sem vártam már, csak tétlen voltam, karom föld felé meredt, dehogy meredt! csüngött, csüngött alá. Tétlenül hallgattam neszét a rétnek, tétlenül lestem, mint nyugszik a nap, mint lejjebb, nyugat felé mentem, majd keletnek, de elfelejtettem, el-elfelejtettem, mit is keresek. Kerestem én valamit?

Valami összecsuklik bódult fejemben, gubbaszt, majd kiterül, hidegek ezek a percek, nem takarnak, kitárnak, az egek felé tesznek, fejjel a csillagosnak, a holdasnak, a bírhatatlannak, a kietlennek, a tájtalannak.

Valami összekócol, hajam fogja, bogja, kánya talán, bolydult állat, csíp majd harap, nem is! szúr ez, vitézül támad, nem felejtem el ízét a némaságnak! miért kellenek ezek a szavak?! Ezért tanultam meg beszélni? [plágium]

És akkor, úton a némaság felé, hirtelen összeszorítom markom; furcsa izomrángás ez, amikor már többet nem akarok adni, hanem csak minél többet megtartani egyvalakinek. Magamnak?

El-elfelejtem, honnan jöttem, az utat, amit bejártam eddig, mindezt valami félhomályba mártott misztikumnak gondolom, amiről csak valami sárgult lapon veszteglő betűkből értesülhettem, ha valóban megtörtént ez egyszer, két és fél órával ezelőtt, vagy talán régebben, úgy évekkel mérve, öt vagy hat éve.

Ezalatt a hosszú idő alatt jöttek a dolgok és mentek a dolgok, ugyan olyan hirtelenséggel vesztek oda, mint amilyen hirtelenséggel győzedelmeskedtek felettem, vagy miattam, értem vagy ellenem.

És megint ugyan az, összeszorítom markom, mint fogaim, mert vagy az egyik, vagy a másik, de görcsölök valahol. Féltő görcs ez, vagy inkább félelem?

Szeméből hetyke álom pirult arcomra
óvó hite takart be, mint paplan simul
megpenget hanyatt e tétova ábránd
véremmel nyugtatja éhező lelkét
nyugvó nap vörösébe táncoltak a varjak
jeges ágak
e meredő pillérek

hízó tenger fodor hullámába
elfulladnak a szavak
nem érnek hozzád
nem hallhatod
miként szeretlek
hogyan szeretlek
miért szeretlek
mivel szeretlek
szívvel?
gőggel?
álommal?
ébren?
mert lankadó szerelmem
e heges ármány
mélyen hullámba heged
és nem talál rám
fiatal kincsre
sosem

minden befejezett
erre riaszt fel
időm fogytán
megtettem, mire kértél
most már vége
elég legyen, hagyjad
hagyjad békén
ne babráld, mi eltörött
tedd a többi közé - - én mondtam, én megmondtam

azóta üresen telnek a percek
a magány megöblösül
remete hangodat hallani vélem
vagy itt állsz bűntelenül?

és amint a földet
szikkasztja delelőn a nap
úgy mázol széjjel
szerető keze a nyírfa alatt

Még szorít, még nyomaszt
hangszálán remegteti öblös nevem
de mint szerető szíve szűkül
úgy taszít magától el, tova
fontosságom megüszkösül
leszek én feledett, mostoha.

Pazar Vigandélia és a messzire repült viszkerongyos marcsella. -- -- Ezt pótoltam most ki éppen. Mindig van valamivel eltöltenem azt a hátralévő időt, amit magamnak szabok ki két etetés között. Legutóbb például az ülepemnél tátongó szövethiányt pótolgattam (természetesen a növekvő lelkesedéssel együtt járó csökkenő hatásfokkal). Még mondja valaki, hogy tétlen vagyok! A betyárját!

Tovább is van... »

huszonkettő. balra. negyvenöt. kék. hatszázhetvennégy. jobbra. zöld. stop. négyszázötvenhárom. balra. sárga. stop. hatszáz-- --

Ha ismerném a kavicsok számát, vagy a növő Hold fényének ízét, biztos jobban tudnám szeretni Vigandéliát. Most éppen nincs itthon; magamra hagyott pár órácskára, hadd tomboljam ki magamat. Nem nagyon engedi manapság, hogy megfogjam a combját, azt hiszem, szemérmes lett, de inkább úgy hiszem, van valakije.

Tovább is van... »

Jó lett volna szeretnem, de Vigandélia nem engedte. Lebeszélt róla. Azt mondta nekem, hogy nem érdemel meg. Igaz, mindenre ezt mondta, ami nem ő. És én pedig mindenkor hittem neki. Ilyen voltam. És vagyok is. Balga. Azt álmodtam a minap, hogy pittypang formában vagyunk, Vigandélia és én. Egy olyan tágas réten engedjük a szélnek, hogy hintáztasson, hogy a szélét alig látta meg az ember fia, csak ha megfelelően hunyorított. Engem is ha megfelelő szögből látsz, csak akkor villantom meg valódiságomat. Vagy legalábbis azt a valódiságomat, amit Vigandélia annyira szeret bennem.

Tovább is van... »

Teli szájjal bambulva ezekre a sok kis apró szépségre gondolkodom a nagy szavakon, hogy elmondjam őket. Mert mint minden embert, engem is hajt valami, hogy a legkisebb rezdülést is úgy adjam elő, mint egyfajta világmegváltó tettet. Tudjátok olyant, mint például ami körül belül kétezer éve történt.

Tovább is van... »

Nem voltunk mindig ilyenek, mármint úgy értem, Vigandélia és én. Régebben szebbek és bölcsebbek voltunk, de most csúnyák és leírhatatlanul hülyék. Egyszer egy népesebb óvodáscsoport megkísérelt minket kiszínezni, de aztán feladták. Hát ez történt.

Így történt, hogy tizenkét bükkfával a hátunk mögött szotyolázni kezdtünk, ülő állapotban, és vártuk, hogy vég legyen az ősznek, és minket is, mint minden mást hó lepjen el. Mert a hó alatt még a kutyaszar is megfér, és nem zavaró a szemnek, sem az intellektusnak.

Látni szeretném ismét azokat az arcokat, mert már kezdem feledni; mintha valami homályból és misztikumból szőtt fátyol lenne képük előtt, és csak a képzeletem legócskább betyárkodására tudok hagyatkozni, ha nagy ritkán reggel 5 és fél 6 között vissza próbálok emlékezni. Ó! Vigandélia! Milyen szépek voltak pár héttel ezelőtt a formák, de most minden olyan egyforma-egyszabás. Lekaparom hüvelykujjamról azt a hetes varrt, és örömkönnyek szöknek a szemembe: bizony, a gallyak emléke. De most a hó alatt nyugszik annyi kétségbeesett könyörgés.

Aztán majd elvesztem érdekességemet, és visszafásulok oda, ahonnan kiszíneztek. Hát ezt nem várnám meg, ha lehet; két kaput látok magam előtt. Az egyik egy tágas, dermedt rétre nyílik, a másik pedig egy északnak (vagy esetleg délnek) vezető útra. A magát Vigandéliának nevező nő ráteszi a bal (vagy esetleg jobb) kezét a vállamra, és annyit mond, hogy egyikhez van csak kulcsom. Ennek az információnak nem annyira örülök, de ráhagyom; ha már valaki magát Vigandéliának hívja, beszélhet nekem akár micsodákat, akkor is képen röhögöm, vagy rosszabb esetbe orron rúgom.

A rét valóban dús és valóban dermedt. Annyira nem mozdul rajta semmi, hogy belefájdul a szemem ebbe a vontatott állandóságba. Hanyatt is dőlök, és figyelni kezdem, milyen formákat hoznak össze a gyülekező felhők (vagy esetleg a gomolygó füst). Egyszer csak egy jégkocka dermedtségi állapotú parasztember teszi homlokomra (vagy kissé feljebb) a tenyerét, és képembe mondja az időt. Lázadnom kéne talán, vagy tovább fütyörészni, miközben fejem fölött éghetetlen lángokkal csapkod a megnemértettség. Déli tizenkét óra negyvenhat perc van. Két perccel később, mint állcsúcson pattintottam a kis csömöllet kupidót.

Beljebb kéne talán mennem, mert itt ér az eső. De hova beljebb, ha ennél kijjebb már nincs, ahol most állok (vagy esetleg fekszem). Legrosszabb esetben is csak ülök, és tátongok önmagamnak - - tántorgok önmagamban; kisebesedett ajkával próbálná csipdesni a jobb fülemet (vagy lehet, a nyakam, de hátul). Akit úgy sem kértél, ő hátulról fog megismerni; akivel valójában találkozni akarsz, ő elölről. Nem gondoltam volna, hogy ez az út ilyen hosszú, és még kétszer annyira széles. Keletre-nyugatra mindenhol csak bámulni való istenháromszögek; belefájdul a szívem ha arra a rántott szeletre gondolok, amit még huszonkettő egész negyven hat ezred kilóméterrel ezelőtt hánytam ki, mert benépesült a szívem mindenféle férgekkel.

Elhantolhatom, de aztán úgy is újra agykapacitást kér magának, és már hipp hopp itt is van; szavakban alakot kér magának, és a környezetemet intellektuálisan szennyezi. Pofád befogod, mert különben szíjat hasítok a halántékodból!

Vigadndélia termetes egy asszonyság volt, de ugyanakkor kívánatosan vékony, ha magamnak elképzelném, biztos olyannak látnám. Őt elölről lehetett igazán észrevenni. Hátulról annyira nem volt titokzatos, hogy még figyelemre sem méltattad volna. De te még annyira naiv vagy, hogy saját önmegtartóztatásodat is másokkal szembeni kényszerképzelgésnek tudod felfogni.

Amúgy is két erő van: a ragaszkodás és a szabadság. Vagy ez, vagy az, de a kettő közül az egyik bizonyára magával fog rántani. És akkor huss. Elfüstölnek.