Mindenben ott a cél: a lángban a hő, a jégben a fagy, a szélben a hűs, a napban a fény, mindenben ott a cél, de bennem, bennem mi van?
Hiába próbáltam felkutatni, hiába forgattam fel megannyi poros, vagy porosnak hitt emléket, tudatot, nem találtam meg. Nehéz kivenni a sok általánosságból az önrészt; nehéz magunknak tudni bármit is, ha ily' sokan bitorolják, vagy tartanak még rá igényt.
Így, csüggedt fejjel, a megérthetetlen elfogadásával aláaknázom azt a maradék valamire való hitemet, hogy ne is érjen meglepetés, mikor újra megnyitom magam.

A penészbe olvadók kecses bájával hívnám fel figyelmeteket arra az elkerülhetetlen tényre, hogy öregszünk. Napról napra jobban tapadunk az emlékekbe, kiírthatatlanul, kiírhatatlanul, kivívhatatlanul csatákra éhesen, végleg összefilcezve hófehér szöveteket.

Ahogy elhomályosulnak a részletek, úgy vesztem el a tudást, hogy vajon most kezdtem el éppen, vagy már a végére értem munkámnak. Minden nap újabb és újabb papírokat írok tele, összefüggéstelenül, elszámozva az oldalakat, kedves szavakkal, vagy torkot szorító dühvel.

Ne aggódj, örökké fogunk élni -
mondta, amikor rám talált a parton. Izzadt volt, fáradt, nyűgös, de tudta, de tudta, hogy örökké fogunk élni. Elhittem neki. Belenyugodtam az ő tudatába, ahogy ő is belenyugodott az én tudatomba.

Fejezzük be -
mondtam, fejezzük be, mert nem bírom tovább. Terhes már nekem, túl széles, túl széles a horizont, túlságosan is széles, nem fér a szemembe, nem látom át, nem látom. Vak vagyok. Sötétben, bűzben, kételyben, kétségbeesésben, mindbe belevakultam.

Legtöbbünk a bejárati ajtó előtt guggol, vagy ténfereg valahol a fák között, az alkonyat ízével szájában, a fák lombjával lelkében, úgy, ahogy vannak, senkivel, társtalan mosollyal vissza regélt emlékeken.

Ez csak betegség -
mondta, mondta, hogy meg fogok gyógyulni, mondta, hogy holnap már minden rendben lesz, és én ismét, vagy századjára hittem neki, hittem neki, mert tudtam, másnak nem hihetek, más már nincs, akinek hihetek.

Félek az igazságtól,
így nem mondok inkább semmit.

Markodban végre csönd leszek
hantok barna csöndje
kéregbe szorult hallgatás
mit tavasz hiába cibál
ott az üresség szorít magába
hogy lágy szirom élére
lelkem zokogva lebben

A hallgatás, mint penge nyes
szilánkjai a pirosló arcnak
reggelre lelkembe hegednek;

Fehér testem vacog
s te futsz felém némán
hajakban a bíbor szalaggal
játszadozik a szél
kedvesnek nevezel
halhatatlannak hiszel
örökké valónak
éhesnek
szomjasnak
ősznek
öregnek

A partról nézve minden olyan nyugodt, higgadt, egybeolvadó. A különbségeket keresem, de ez a mély egység folyton közbevág. Arrébb ülök, hátha onnan tisztább lesz a rendezetlenség, de mindhiába. Nem tudom legyőzni, és - most, idült fejjel - nem is akarom. Beleuntam - mondhatni belebetegedtem már - a szélmalmok nélküli harcokba, és inkább várom az arconköpést, mintsem kezet emeljek a harácsolóra.

Mindenektől mentes gyötrő öntudattal vágok most bele egy természet fölötti történetnek, lila molekokkal, vérbő monotaktuszokkal, bimbellő cseremekkel, mert ezek az én gondozásomra bízott élőlények. Megfeledkezve a betokosodott dogmáktól szabadjára engedem elmém, és örömködök a végtelenbe futó cselekményszálakon; önmagamnak mindezt, esetleg darabokban másoknak, még nem döntöttem el -- --

Összefilceztem a kezem
bolondos játék ez
de mégsem mutat sehogy sem
lehet az elején kéne kezdenem?
még nem tudom, nem döntöttem el ezt sem -- --

Pár lépésre lehet csak, legalább is annyinak saccolom. Innen a partról minden olyan közelinek tűnik, még akkor is, ha kegyes túlzással is a világ másik végén lehet. A  tőlem telhető legnagyobb türelemmel várom az üdvözítő belátást, hogy csak néhány igazán szerethető van valóban közel hozzám, a többi egymástól mértanilag leírhatóan egyenesszárban mind messze tőlem.

Futó kaland, azt mondták, de én nem hittem nekik. -- --

A szívem megszakad, hogy ha az elvesztegetett időre gondolok
egyedül
csak én ismerhetem a percek hosszát
egyedül
csak én merhetem számba venni őket
egyedül
csak én írhatom le számban értékben mértékben
egyedül
csak én ülök magamban
a parton
számolva céda vágyakat
másnak

Békésen megszagol a magány
majd tovább ficereg
csontomba bánat szakad