Onnantól van, miután idetesszük, vagy iderakatjuk, mi vagy mások, de ide kerül. Így szemünk láttára, mások füle hallatára elmagyarázhatjuk, hogy micsoda is pontosan, vagy pontatlanul, mert nem bizonyos az sem, hogy nem hazudhatok, vagy azt is igaznak mondhatom, hogy hazudok, ezzel igazat mondva.

Onnantól van, hogy létezik. Előtte nincs. Se itt, se ott, kicsivel messzebb, vagy 12,4 centire a homlokomtól, vagy a tiédtől, vagy e kettő is ugyan úgy megegyezik, mint minden más, miről eddig szóltam.

Bár annyi mindenről nem is írtam, mint amennyiről valójában szerettem volna, mert többet akartam megosztani veled, veletek, tekintet nélkül mikor és hol, de valahogy csendben maradtam pedig szólni kellett volna, rajtam kívül álló okokból narancssárgáról beszéltem holott más volt a színe a hétfőnek.

Tovább is van... »

Hiúság gondtalan elkótyavetyélni a sok értékes gondolatot, mit eddig koponyám zárt körül, pongyola mód rázni azt a tanulatlan-tudatlan plebsz képébe. A gyülevész egyből magára kapja, és már hordja is: mezőre, pincébe, hegyre fel, oda, ahová teheti, meg oda, ahová lába bírja cipelni. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora hiúság, merem mondani, az arcátlanság netovábbja!

Kezetlen, kezeletlen, kezelhetetlen. E hármasból kifelé, úgy négy felé. 17 perc. Még 2. Felém-fejjel öklel, ölel, ömleng. E hármasból tömködd, szorgos keze szapul, szid, szeret. E hármasból nincs visszaút.

Hiúság?

Olyan könnyű volt kimondani, hogy még most is  izgalomba jövök csupán attól a parázna gondolattól, hogy ezt a két szót számra vettem. Bizony, kimondtam, és bizony örömömet is leltem benne, a szó szoros értelmében.

Megnyomtam a gombot a szó legszorosabb értelmében és még azt mondod hogy te mindent tudsz arcátlanság netovábbja hogy te ismersz engem bődület bődület és még egyszer bődület azt hittem visszateker de előre tekert hiú voltam hiú? és nem találom hol van a stop jössz ezekkel a kiunt kiutált kiállhatatlan ígéretekkel ebből a hármasból 17 perc és még mindig még mindig ugyan úgy nincs visszaút megnyomtam és most csak teker és teker és teker teker teker teker.

Miért is keresnék bármit is, ha már egyszer mindenem megvan. Igen, nem túlzás, nem is elhamarkodott ténymegállapítás, nem, nem és határozottan nem. Utoljára akkor voltam ennyire, amikor -- -- miért is keresnék mást, ha már egyszer mindenem -- -- Utoljára akkor, amikor -- --- nincs visszaút megnyomtam és most nyomkodom nyomkodom nyomkodom de ez csak teker és teker és csak teker.

Hiúság?

Haja barnás volt, nem kimondottan az a barna, amire gondolnál, ha azt mondom, hogy BARNA, hanem kissé annál sötétebb, inkább mondhatnám, hogy fekete, de akkor hazudnék. (innen valami kimaradt, de nem emlékszem, hogy mit fogok majd ide írni). Olyan százhetvenegy centiméter magas lehetett. Vonzó is volt. De már túl sokat mondtam, de már túl sokat mutattam. De már túl sokat hordtam itt össze hetet havat kimozdultunk elsétáltunk dél-délkelet irányba a fák már hullatták levelüket csendes, kicsit csípős őszi este volt. Nem is emlékszem rá, hiúság olyan emléket visszahívni, amire már nem is emlékszünk. Vagy ez valahogy lehetetlen? Valahogy, valamerre, nem itt, hanem akkor, az őszben, 17 perccel később, vagy azalatt, esetleg a többiek kezében, vagy a háncsolatlan fák tövénél, lenn, a gyökerek között, ott, mélyen, szunnyad, nekem, nyomkodom, keresnék? hiúság? -- --

A szerkesztések közben megfeledkezünk pontos célunk mibenlétéről. Fontosak is a mai ROHANÓ világban ezek a szánalmas örök igazságok? Amúgy hová fussak, ha hányingerem van? Ha a lét hirtelen megszorgosul, és össze-vissza ránt, cibál, teker, akkor majd, majd hová fussak?

Nincs tovább.

Festékszaggal orrodba, kikenve jöttél értem. Késett a vonat. 17 percet. Nem vártál meg. Festékszaggal az orrodban cserben hagytál. Egymagamra. Fák között. Ősszel. Késtem, a lét megszorgosult, cibált, össze-vissza néztem. Nem találtalak. Nem találtál. Otthon. Hányingerem volt. Festékszaggal orrodban teker teker teker teker.

Barnás volt, nem kimondottan az a barna, inkább fekete (innen valami hiányzik.) Vonzó volt. Nincs tovább.