Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Kovács Iván 15 óra 34 perckor távozott. Helyére lépett Vihocky Lilla.

Ha a szerelem barackfa lenne

Ha a szerelem barackfa lenne -- -- de nem az! Így hát kár is az oktalan eszmefuttatásért, az erőlködésért, az igyekezetért. A szerelem nem barackfa. Ezt is (mint annyi minden más gondolatomat) már csírájában elfojtom, nem engedem tovább nőni, gyökeret ereszteni, csíraleveleket fejteni, felejthetetlen agyérgörcsé szorongani.

Kérem jegyzőkönyvbe venni a határozathozatal eredménytelenségét,
miszerint nem lesz több fogvicsorgató kütyümatatás. Elhalt emberszövetként egymás hegyén-hátán fogunk vonaglani, érzelem nélkül, mélységek megismerése iránti kacér vágyakozás nélkül.

Az előző bejegyzés törölve.

Ha a szerelem barackfa lenne
én kertésze lennék kertjének
minden reggel ötkor kelnék
és arcomat füröszteném
kertje kútjának hűs vizében

Ha a lelkem barackfa lenne
te kertésze lennél kertemnek
minden reggel ötkor kelnél
és arcodat fürösztenéd
kertem kútjának hűs vizében

Ha a lelkem szerelmed lenne
te szerelme lennél lelkemnek
minden reggel ötkor kelnénk
és arcunkat fürösztenénk
lelkünk kútjának hűs vizében

"Pontosan a harmadik vessző, az nem kell ebbe a mondatba!" -- szólt a jegyzőkönyv-kiigazító a főkamarásnak, majd odébb biggyesztette gigantikus orrának peckét, hogy jobban szemügyre vehesse az újdonsült gépkezelőt. Eme, általam is közölt felismerését egy amolyanféle lekicsinylést sugalló, elöljárói-dühvel itatott horkantással kísérte, majd pihenő állásba helyezkedett, hogy később, úgy tizenhat perc huszonhárom másodperc múlva hűlt soraim, kusza gondolataim szőnyegén eljárja azt a táncot, amit neki kiszámoltak, réges-régen, hozzá rémesen értő személyek, a negyvenharmadik szobában, a katica mellett, srégen.

A földön pontosan kiszámolt mennyiségű ölelés van, egészre kerekítve. Ennél több el nem ölelhető!

A jegyzőkönyvvezető kipréselt még két könnycseppet, vagy talán hármat, a negyedik az orra hegyén csorgott végig, majd apró szippantással magába forgatta ismét. A toll kiesett kezéből, és az ablakon át vizslatta az út menti dézsák fémes ragyogását. Annyi szépet mesélt neki édesanyja ágya mellett, munkától roggyant háttal, gyűrt kezével finoman forgatta óvó tapintását homlokán. Annyi szerelem forralta tüzes lehelettel ajkait, és most annyira összefolynak a szeretések, hogy  mind egy lesz, elválaszthatatlanul egy alakba mind.

A hideg a szívekbe szuvasodott. Bősz ígéretem csontosult vázát vágod képembe, aztán arcon köpsz. Ennyi volt, fordulsz, pördülsz, a régi számot pakolod be vagy negyvenhatodszorra, és én már az unalom legfásultabb formáit mutatom képedbe. Tükröt fújok, szembogarad kitárt ajtaja elé lehelem a téli magány minden porcát, zúzott öledbe senyvedek, majd elandalgom, mint nyúzott-nyűg kutya. Maga a gondolat is rémiszt. Csak egy az én, mégis, mennyi-hány darabban, elszórva, eladva, örökbe-kölcsön.

A földön pontosan kiszámolt ölelésszámot elosztom hatvanhatezer-háromszázhuszonnyolccal és az eredményt felírom egy kis cetlire (csak is azért, hogy el ne felejtsek később visszaemlékezni). Könnyen tagadok és nehezen ismerek fel ismeretlen arcokat, hangokat, ízeket, tapintásokat, túlpolarizált amúgy késhegynyi gondokat böködő áskálódókat. Ez mind tőlem idegen, mondhatni testidegen. És ami a szívhez közelít, az a szájtól távol marad. Lecsókolom a hátralévőt, és már kérem is, amit elfelejtettem, azokat a számokat, mennyiségeket, kéréseket és választásokat, mindet! Egy helyre tenném, mi kedves szívemnek, és mind egy helyre, mely nekem szitok.

Kiszámolták már régen az ahhoz értők, precízen, pontosan, kerekítve az öltések számát, az ölelések mennyiségi és minőségi fokozatait, a gömbölyű formák elhamvasodásának faktorait, a szív-szerelem féltő gondjait, a testi bénulás esélyének fintorát, ezt mind, mind kiszámolták. Itt a cetlin a szám, a jegyzőkönyvben pedig furcsa, faramuci kutatások álszent dologra intő sürgetése arra bír, hogy az utca két felét kísérő bádog vödrök mély moraját zúgjam füledbe untalan, napkelte-napnyugta közt, a házfalak között, a bénult léptek alatt, a koccanás és csönd között, magunk között, anyám haja között, a szél között, a fű között, lelkünk között-félúton.

Únt utam vissza vezet, honnan indultam, tébolyult félmagányom csörtetve elfelejtem, múltam aprólékosan szétdobálom font arcaitok hűlt hevén, hogy hűlt parazsamba mély zene szúrja ráspolyát a kiismerhetetlennek.

Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz

A kedvedért átadom magam, a kedvedért megízlelem magam, a kedvedért elhagyom magam. A kedvedért bármit megteszek. Ha kérsz, engem kapsz. Balgaság hát megtagadni engem, ezzel együtt mindent, magamat kivéve, kivétel nélkül, üszkösödve, kerekítve, gyáván feladni.

Félek, az idő eldarál. Túl gyorsan ad nekem, és még gyorsabban vesz el tőlem. Már előre félek, hogy megtagadsz, nem szólítasz meg, ott hagysz, kitéve a csőcselék igényének. Ürühússal kevernek össze, és felfalnak. Lenyelnek, egész egyszerűen elfogyasztanak. Félek, hogy nem értesz meg, pedig értelmesen szólok hozzád.

Nem írok én már semmit, mert nincs miről írjak. Elfogytak a gondolatok, a vágyak, a hitek, a remények, a kétségbeesések, az örömködések, a vágyakozások, az álmok, az ébredések, a nappalok, az éjjelek, a fürdések, a vigasztalások, a kegyetlenkedések, a megöregedéstől való félelem keltette rémületek, a vigyorgások, a könnyek, a lebiccenő fejek, a félrenézések, az orrfújások, a ketrectelenségek, a magunkba-révedések, az elérhetőségek, a megtehetem-de-még-sem-teszem tettek, a tettelen tettetések, a borotvapengék, a hegek.

A kedvedért felgyújtom magam, a kedvedért megadom magam, feladom magam, eladom magam. Nem írok, nem tudok írni, nincs miről írjak, nincs kinek írjak, nincs.

Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig, úgy kettő és négy egész hatvanhat ezred másodpercig. A mérhető határokon belül maradtunk, és ennek örültem. A jegyzőkönyvet megírtam, majd visszatettem a tollat a helyre. Elbeszélgettünk még az épület előtti kertben a diófa alatt, és megkérdezted, messze van-e még az ősz. Csacska kérdés volt, már tudom, csacska, és nem is vártad annyira, hogy megválaszoljam, inkább csak hallani akartad, hogyan fogom ezt, az általad valószínűleg leleményesnek, és egyben fifikásnak nevezhető kérdést a magam kicsinyes és önelégült módján megválaszolni. Egész egyszerűen szenvedtetsz, és mindennek még örülsz is. Folyton teszed, megállás nélkül, a diófa alatt, a kertben, a kerítések mentén, a tereken, utcákon, megállókban, térden, vagy állva, a fán kívül, álmomban és ébren, egyaránt mindenkor és mindenhol. Mindenkivel, főleg velem, magam nélkül és önmagammal egyben. Én magamnak. Te nekem. Mindenhol csak szenvedtetsz, és élvezed, ahogy kihagy az agyam, ahogy elfelejtődik bennem a felejtésre rendelt.

A kedvedért emlékszem. A kedvedért nem felejtek. A kedvedért megválaszolok bármit, amit akarsz.

Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig tartott. Már már el is hittem volna, hogy valóban beszélek, és hogy valóban hallgatnak, de aztán, mint mindig, jött a felismerés, a ráismerés, az elismerés, a becsődöltség újabb érzete, hogy valóban nincs az, akit odahiszek, gondolok, vélek, rebegek, hebegek, habogok, és nem nem nem nem sok értelme van az egésznek, ha visszaolvasom, ha ráolvasom, ha elolvasom, a termek mind hidegek, a padló nedves, a falak sárgák, az ablaküvegek deresek. Tél van. Az ősz már elmúlt, és nem álltunk mi sehol, és én sem voltam sehol, és éhes sem voltam, sem pedig szomjas, és mindez nem is történt meg, sőt, valójában semmi sem történik meg sose.

Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz