
Ki kérdve nyit, az kérdve zár
s bőrtelen szívvel felel
kérdve indít, kérdve áll
majd rácstalan szívbe rejt.
* * *
Nézd, csodáld,
a hegy fölött több darabban felhő
mint fátyol a szélben
lebeg. -- --
E súlyos ólom láncokon
kitanultam a lét ütemét
hogy kegy és könyör az élet
s hogy rácstalan börtön a szív.
Mint szabadság fogsághoz aránylik
úgy aránylok a szükséghez én,
ki magból kitépve árva,
s mint tágul a bánat
úgy szűkül a tér;
de te csak szoríts, csak tapassz
hogy sarkamba gyűljék remegés
csontos emlékem saras kövekkel gazdagítsd.
Mondd nekem,
láttál-e már fátylat
felhőként lebegni a hegyek
felett? -- --
* * *
E sok súlyos ólom lánc
felhőt kéretlen földhöz
tapaszt
a hegyek fölött
nincs semmi
mi ölelni
kér - akar
a kényszer
szerkeszt - igazít
formára
rendez - alakít
e súlyos ólom lánc
kikezdi
szívem bőrét
alakul
a hegy körül a vihar
már látom
gyűlik egy hihetőbb
miért.
Újjászülünk, és elrágjuk az anyabalzsamos köldökzsinórt
zsanér között nyikorgunk
kedvünkre váltunk ajtót ablakra
és vissza
újrazsaluzott világunkban égőket cserélgetünk
kéket vörösre — — és potyára vissza;
Mindannyian terhesek vagyunk és bűnösök — —
pezsgőt bontatunk és öntetünk pohárba
majd vissza tölcsér nélkül
hadd folyjon félre — —
fojtunk is, meg elevenen szülünk
őszülünk és halunk
de előtte szülünk
zsanér között, újrazsaluzunk
és öntünk egy merészebb világot.
Mert kettészedjük
amit egynek adtak
és egynek tekintjük
amit kétfelé rendelt
az Úr
az Úr, aki pontosan 12,98.
Újjászülünk valakit, és
megőszülünk
- - - büdösen
meg másnaposan. - - -
Elzárták a csapokat.
Kivasaltam az ingemet.
Öltözz lilába.
Kend szét a vakondtúrást az arcomon.
Zsaluzd a virágokat.
Varrd be a tó tükrét.
Hallgasd a tücsök lábát.
Válogasd a parazsat lúgosra.
Meghalsz gyereknek,
és elkezdesz felnőttként.
Meghalsz velem,
és elkezdesz mással.
Újjászülünk, és elrágjuk az anyabalzsamos köldökzsinórt
zsanér között nyikorgunk
kedvünkre váltunk ajtót ablakra
és vissza
újrazsaluzott világunkban égőket cserélgetünk
kéket vörösre — — és potyára vissza;
Mindannyian terhesek vagyunk és bűnösök — —
pezsgőt bontatunk és öntetünk pohárba
majd vissza tölcsér nélkül
hadd folyjon félre — —
fojtunk is, meg elevenen szülünk
őszülünk és halunk
de előtte szülünk
zsanér között, újrazsaluzunk
és öntünk egy merészebb világot.
Mert kettészedjük
amit egynek adtak
és egynek tekintjük
amit kétfelé rendelt
az Úr
az Úr, aki pontosan 12,98.
Újjászülünk valakit, és
megőszülünk
- - - büdösen
meg másnaposan. - - -
Elzárták a csapokat.
Kivasaltam az ingemet.
Öltözz lilába.
Kend szét a vakondtúrást az arcomon.
Zsaluzd a virágokat.
Varrd be a tó tükrét.
Hallgasd a tücsök lábát.
Válogasd a parazsat lúgosra.
Meghalsz gyereknek,
és elkezdesz felnőttként.
Meghalsz velem,
és elkezdesz mással.
Hívom én, de mind hiába
a szó, mit mondok: hasztalan
fülét tárja más irányba
rám nem hallgat, mást kutat.
Ezek a dolgok, miket gyúrtunk
nézd, figyeld, okulj!
hisz forma nélkül nehéz a lét
alak nélkül minden láthatatlan
csak sejthető, csak vélhető
veszthetetlen, nyerhetetlen
hős dolog; -- -- lennék az
szívesebben, mint ez; – –
Gyűrt lepedőnk’ simítja szét
pár perce még pajkos kezed
s pár hét múlva int majd
nekem
örökké vagy csak pár percig tartó
búcsút
hogy az ismételt rátalálás öröme
tüskés testtel kaparja torkomat
mint aki folyton felejti dolgait
újra és újra találja őket, máshol
másnál; -- -- úgy rajongok én is; – –
A szép, az befelé lát, s vak kifelé
a bentet csak az üresség
vagy az attól való rideg félelem rágja
míg a kint ázik
kézben esernyő
az ujj pedig mutat
rámutat
hív, piszkál, kapar
a magány, e hűvös kabát
rám tapad
óv, vagy fogva tart
én tudom nevét
de nem mondhatom el
mert titok
elvileg titok; –– --
Hozzám közel két ázott lélek vacog
és egy ácsorgó villamos
melynek koszos ajtaját bizsergő
erő mozgatja
hív, vár, de én maradok
a szép, az csak befelé
kint minden nedves
heges; –– --
Mert, amit hozzád legközelebb
ejtenek el
azt fogod magadhoz
és bambán táguló pupillád
hős ígéretével
azt mondod: szeretsz; -- --
Félek az igazságtól,
így nem mondok inkább semmit.
Markodban végre csönd leszek
hantok barna csöndje
kéregbe szorult hallgatás
mit tavasz hiába cibál
ott az üresség szorít magába
hogy lágy szirom élére
lelkem zokogva lebben.
A hallgatás, mint penge nyes
szilánkjai a pirosló arcnak
reggelre lelkembe hegednek.
Fehér testem vacog
s te futsz felém némán
hajakban a bíbor szalaggal
játszadozik a szél
kedvesnek nevezel
halhatatlannak hiszel
örökké valónak
éhesnek
szomjasnak
ősznek
öregnek
A boldogság
szárnya alá
cibálja a
szerencsétleneket
és a sértődötteket
napkeltekor
úgy reggel
6 óra 12 perckor
azóta is ez van
a szememben
mély karc;
Még alszom
fent karmokkal
vagy annak tűnő
csillogó késekkel
a vajba párhuzamost
vonalakat
húznak;
Ez a reggelim?
kérdezem
de nem válaszolsz
hősies gőggel
vagy valami
hasonlóval
kinyitod az ajtót
és elsietsz;
Sose zárom
ha szeretnél
itt találnál
mit is vársz
el nem
felejteném
6:12-kor
felbizsongta magát a
nap
és szerte tárta
fény karjait
körbeölelte
az útszéli fákat;
Madárcsicsergést
hallok hangod
helyett
az tölti be a
tér-idő furcsa
szövegét
a boldogság
nem tárja
ki többet
a szárnyát
alá nem
kapdossa a
szánalmasakat
az izom
zsírrá
dagad és te
nyomogatod a kilincset a bal
kezeddel
pedig jobbos vagy;
Elnyúlunk a nyálkás járdán
mint ahogy lámpaoszlop árnya vetül
elfekszünk egymás mellett némán
és mégis kimondhatatlanul egyedül
idehozzám, elvelem
inkább, mint leszek
a sokból kevés
balra, jobbra
tol, vonszol, heged
a fentben lenn
és mégis még alább
kézben, a lábad alatt
kibont, kötöz
veszít, szerez
szerte rak, összeterel
birka vagyok, egérnyi állat
az égen egyetlen egy
és mégis oly temérdek
a távolság, egymagamban
nélküled
a melletted közelsége
a lépteid távolsága
ahogy hunyorogsz, keversz
tartasz, edzel
tagadsz, ismersz
lélegzel
egy vagyok
veled határos
éggel-földdel
egybe lakat
Mert hiszem
hogy a kabátok
csak úgy
találkoznak
összeférnek
egy helyen
színre és
formára tekintet
nélkül
összesimulnak;
Tálakat visznek
és vízzel töltik őket tele
késeket fennek
és hamiskás ígéretet tesznek
nőről, fűről, égről, kékről;
Mocskos tálakat kérnek
és rozsdás késeket
kifényesítik
az ajtók kilincsét
majd összecsapják
mindük, mi van
kolompolnak
zavarnak
heverésznek
mellém kuporognak
abból kérnek, amit én eszek
Érthetetlen nekem magyaráz
rőt habján esztelen cibál
arca sugár
mosolya fagy
hópihe könnyen
lelkembe mar;
Taknyos majmok ezek
vállalhatatlan
szemtelen suhancok
karukban friss vér csorog
arcukba csap
a téli szél;
Te nem hallod az elmúlás
hogyan ficereg a barnás háncs alatt?
mert ki soká réved a kútba
-- a bánat fiam
a mélybe ránt
hamar --
mind belevész!;
Ha el is viszel innen
kérj engem szépen
sose vigyél nyers erővel
meg nem adom magam neked;
Mert hiszek abban
hogy a mozgók
csak úgy
találkoznak
mindenféle
külső behatás nélkül
a nekik rendelt pálya
egyszer
valahol
a nem is annyira távoli jövőben
kereszteződik
összekoccannak
és egy vártnál is
nagyobb fénnyel
egybesimulnak
egybehegednek
mint két tenyér
ha mászkál a hátadon
a reszketés.
Amikor megjelenik
permetlével önti
le a fák koronáját
kilopja az
olajat a kerti
gépekből
fenyít, fokoz, falatoz
morzsáz, morzsol, motoz
és hogy kútba dobna, tudom
bejön
kiszívja a
levegőt a konyhából
elégeti az
összes maradék viaszt
kotor, keres, kutat
belez, bámul, borozik
és hogy aprítana, tudom
rakosgatja
csendben a késeket
pedig már
kiültettem egy
embert
a kertbe
látványosan
strázsál
övtáskával
járok a fürdőszobába
hogy legalább az
irataimat el
ne vigye
és hamut szórók
a kapu elé
hogy
lássák
nem vagyok bolond
tényleg jár
ide valaki
de annyi hamu
a világon
nincs.
(Schalk Endre Kornél nyoma mentén)
Valami mindig marad. Vinném, de marad. Adnám, de marad. A hamu, a salak, a zacc, valami mindig marad. Rémít vagy nyugtat, de valami mindig marad.
Én adtam volna
én maradtam volna
én lettem volna
én tettem volna
zömök ez a zárka zömök.
Mi is vagyok én hozzád, mely darabod, részed, vagy egészed? Hol is vagyok, benned, vagy érted? A létezést adom, de te csak a létemet kéred. Mint rész az egészhez arányul, úgy fogadsz engem, gőgösen.
Öregszem, de a kor nem félemlít
nem is hagy nyomot rajtam
eszmém épp, karom, ha kell, szorít
csak néha fáradt szemem csal.
Rám haragszol, vagy magadra, egyre megy. Egyre megyek én is, tucatba, a sok közül az egy, a mérhető, a számolható, a kérhető, az adható. Ennyi csak az élet? Adok-veszek?
Látom, remeg kezed, de tőlem viszont ezt a sértett, feszes csendet kaphatod. Nem érdekelnek a túlmagyarázott, bűnbánó pózzal kísért helyzetelemzések, a kertelések, kelepelések, kidumálások, és a többi, szememen szedett én és közjáték. Eltépted és kész. Nem varrjuk meg. Nem ragasszuk meg. Nem csinálunk semmit de semmit.
Mondd, mi romlott el, és én megjavítom! Isten legyen a tanúm, megjavítom! Elfelejtem mindazt, amit ellenem tettél, és igen, tiszta lappal indulhatsz. Felháborodva dobálod a dolgaid, de nem érdekel, az, hogy velük engem is, az sem érdekel. Én mindent megjavítok!
Ami mérhető, az kell, a számolható, a maradékok. Téged elteszlek későbbre. Beteltem magammal, meg azokkal, amiket magamnak mondtam. Torkig vagyok az ígéretekkel, a mű, tetetett jóvagyhozzámmal, azzal, hogy szentet csinálsz belőlem, holott köpködsz, azzal a szájjal, amivel pontosan az ellenkezőjét mondod annak, amit szeretnék hallani.
A feszes csendben fürdeted bárgyú tekinteted, és vágjak mindehhez jópofát?
Körülöttem minden srég, dőlt, aránytalan,
lanyha, löttyedt, levéltelen, tar váz,
hogyan is bízhatnék így testekben,
lelkekben, helyekben, hisz' mind csak tarka máz!
Egy arcba reccsen a vágy,
egy beesett arcba torzul,
ránc-fodor homlokra horpad,
száj szélén éhség porlad.
Testek, tervek,
ténykedések, tévedések
mind egy-méret,
kapkodd csak! vedd csak fel!
hord büszkén magad a világ szemében!
Mint rész az egészhez,
úgy aránylok hozzád;
biztatsz, bús árvaságom,
mint kinőtt ruhát,
sutba vágom hamarost.
De miért ez a sok lom, kacat a gyűrött földeken?
a szívekben e rozsdás csengő miért csilingel?
bal kezében a megbánást miért szorítja,
a jobb kezével miért int,
menjek, vagy maradjak?
miért ígér mind testet, lelket, helyet?
és szerelemben mind mégis oly' fukar?
E bizarr, világvége képben
a bizonyosság dobog,
mint szolga szív a testben
vonaglik, vágtat, lohol!
Onnantól van, miután idetesszük, vagy iderakatjuk, mi vagy mások, de ide kerül. Így szemünk láttára, mások füle hallatára elmagyarázhatjuk, hogy micsoda is pontosan, vagy pontatlanul, mert nem bizonyos az sem, hogy nem hazudhatok, vagy azt is igaznak mondhatom, hogy hazudok, ezzel igazat mondva.
Onnantól van, hogy létezik. Előtte nincs. Se itt, se ott, kicsivel messzebb, vagy 12,4 centire a homlokomtól, vagy a tiédtől, vagy e kettő is ugyan úgy megegyezik, mint minden más, miről eddig szóltam.
Bár annyi mindenről nem is írtam, mint amennyiről valójában szerettem volna, mert többet akartam megosztani veled, veletek, tekintet nélkül mikor és hol, de valahogy csendben maradtam pedig szólni kellett volna, rajtam kívül álló okokból narancssárgáról beszéltem holott más volt a színe a hétfőnek.
Kikopogom magamból a létezés furcsa ütemét, aztán visszabujkálok magamba -- -- oly' terhes ez a krétázott némaság, ez a szó-híj állapot, ez a csend -- -- az idő előre kiszámolt hányadban beszéd -- -- a többi öncélú hallgatás -- -- beszív, kifúj, beszív, kifúj: -- -- apropó, felkészültél már a csendre?
Minden, ami bennem van, azt vagy láttam, vagy mondták. Többet nem tudhatok. -- -- szomor gúzsba köt -- -- ez a tiéd! -- -- vagy az enyém? -- -- szomor gúzsba köt -- -- nem számít? -- -- nem számít -- -- egy darab -- -- még is több vagyok.
Egy darabtól mégis több vagyok. Egy kopogó darabtól, légüres résztől, a magtól különb, testes, fogható, marokba való, édes. A hús vagyok, érett, roppanó, leveses, éhes.
Minden marok, mi markot szorít
egyszer biztos magokat tartott;
minden, mi most szorít
egyszer valamit tartott.
Most nyitva áll előttem
ajtó, ablak, keservesen itt
állnak, tárva, nyitva
előttem rendre várnak.
Még égnek a fények, még égnek
én csak fekszem gyáván
némán, görcsösen, halkan küldelek el
rőzsét szedni, mert fázok.
Iszonyatos ez a lélekbe maró
virágos tavasz, iszonyatos
ha arra gondolok
a pára egyszer elillan;
és mégsem hiszem el
és mégsem viszem el
és mégsem teszem el
és mégsem
ugyanaz marok
Félek, az ég kivérez
a lét kiszámol
és te nem bitorlod kincsemet,
elnyel a múlás
elvás a posztó
a lét gyomrában elemészt.
Kis éji zaj hozzá:
Ezt akkor írtam
amikor még nem voltál itt
vagy azután
hogy már itt jártál
a kettő időpont közül
vagy az egyiken
vagy a másikon
vagy a kettő között
a biztos, hogy én írtam (vagy mondtam)
na, és valahogy így kezdődik (a vége előtt):
1.
Bennem vagy rajtam
mert dönteni nem tudok
mint oktalan siheder
teszem itt a tilost
és a törvényt szaggatom
rég hullott tejfogakkal.
Önincselgek -- -- ne is vegyél rólam tudomást
felejtsél el, tudod mit, örökre
törölj ki, tépjél szét
vessél el
vetess el
keress meg
utálj meg
incselegj még, úgy tetszel
úgy nagyon jól tetszel
akard még mint oktalan
okíthatatlan, tanulatlan
flótás?
a semmiben a semmi vagy
bennem vagy rajtam
döntöttem! maradok, vagy elmegyek -- --ne is figyelj
rám, nem neked beszélek, másnak, máshol, másért.
Részekre szedlek, majd összeraklak
mint a játékba feletkezett kisgyerek
sírok
futok
járok
játszok
részekre szedlek, majd elfelejtelek
összerakni
otthagylak
beszélek
akarok
vetek
vetetek
magamnak
neked.
Egyikünk elment. Valamelyünk maradt.
Kettőből egy. Az egy. -- -- ne is figyelj rám!
Öncsilelengelek
a magam figyelmét hívom fel magamra
mert mostanában úgy elhanyagolom
MAGAM
kísértetiesen kezdek hasonlítani önmagamra
és félek az egyezéstől
a megegyezéstől
a kiegyezéstől
az ellehetetlenüléstől
a kiírhatatlanságtól
mindezektől sorjában vagy párhuzamosan
de félek
a kifelejtett dolgoktól
a túl soktól
a kevéstől
a beszéd-akarattól
és a hallgatás-kényszertől
a géztől
a hegtől
a töréstől
öncsillengelek -- -- ne is figyelj rám!
2.
Ott vagy, ott maradsz, ahol
én akarlak, akkor, és azért,
amikor, amiért én, mert kényem
most téged cibál térben
és időben nekem forma jól,
alakra igazít tudatom, az én kezem
dörzsöl pirosra,
én munkám vagy, én művem
enyém!
3.
Kettőt fűzök, egyet magamnak
egyet pedig neked
hogy hordjad, ha velem vagy
és hogy hordjalak, ha magamban leszek
egyszer
úgy is magamban leszek
magamra maradok
magamban maradok
maradok, te majd elmész
köszönsz, és elmész
szeretsz majd
és én hazudok majd
makacsul kettőt fűzök
egyet neked adok
egyet pedig megtartok magamnak
egy marad
egy megy.
[4.
biztos mindkettőt?
akkor a szélsőt, a piros mellett, nem
nem azt
a narancssárga csíkos előttit
azt igen
nem mást nem
köszönöm -- -- ott vagy, ott maradsz, ahol
a csipkefüstös este ragadt.]
5.
Kipiszkáltam szívemből
mi eddig mart
így már tovább nélküled megyek
vár az önváddal
tört szorongás
6.
A hold fodros képét
néztem a vizen
és azt ígérgettem magamban,
hogy sose fogok hazudni neked
Összekoccant két kósza szempár
a hold fodros képét néztem
és nem figyeltem rád
csak néztem, ahogy szétszakad a
lét szövete
és csak úgy
összekoccant két kósza szempár
tudtomon kívül, de hazudtam neked
ígértem - - de nem tartottam
testem most öleletlen
hústömeg
Néztem úgy pár percig
a csillagos eget
néztem pár percig
aztán lassan elfelejtettelek
szívemből kipiszkáltam
már úgy két hete
a szorongást, a rügyeket
mind kitépem
ki én!
Pár helyen hibás
mint ahogy én is
meg te is
hazudtál
és én is hazudtam
kettőnk közül
csak a hold nem hazudott
kitört a ceruzám hegye
figyeltem rád -- figyeltél rám
ez a lényeg!
Mert rézsút szegelt deszkák keskeny résen át megláttam őt; -- --
1.
Felejtés csillan a tér sajtolt peremét
szegélyező deszkák poshadt vizén,
majd egy centis horpadásban összegyűl, hogy
pompában párologjon halkan,
szelíden a foszló remény;
Bíbor köd szórja rá tiszta permetét
lábát emelni kín, lépte mind nehéz
mint nehéz szó, helyben úgy topog
morog, maga elé kiált, jár fel-s-alá
dühöng, foghatót sajtol marka közé
Lehelete puha függönyét szakítja villám.
2.
A szó lelkemből nem szabadul
néma vagyok, fülledt, hangtalan
hiszékeny, olcsó, útszéli vágy
mit rád pirít a sárga nap sugár;
Tudom, egyszer elhal
e víztelen viszony
egyszer szolga emléked
a rideg hó tetejére tapad;
Cseppfolyós a mentség, mi volt, az volt
Rá kifogást ne keress!
Cseppfolyós a mentség, volt, mi volt
Rá kifogást ne kutass!
Mert hiába vágyod vissza
lepke létben hernyó önmagad
emód fogadom belenyugvással
s nem korholom sorsomat;
Lásd meg úgy te is a szót
mint én láttam meg őt
e szabály-szegelt sorok
hagyta keskeny rések között.
Azt mondták
aki titkot ismer
hamar felad
annak könnyű lázadás
holmi pénzért venni vállat
azt mondták
várd meg míg sáros lesz cipőd
várd!
és csak utána mossad
hát így tökéletlenül várok
mert mondták
mert megmondták
kik értenek hozzá
várj!
várd meg
míg szirmot vet az utolsó virág.
Így hát várok,
tétlen, akaratlan,
azt mondták, sáros
így hát mosom,
tétlen, akaratlan,
azt mondták
tökéletlenül várok.
Egy pillanatba halmozódik a lépés
Mindent, főleg engem, mi egykor volt kikelet
Hogy télbe vigyen át
Mindent, főleg téged, mi egykor volt virág
Szántson az égre egy festett női köröm
Barázdákat húzva konyaktól részegen — —
Bükk-levél cirógatja tarkómat, ölel, véd, szeret
NEM LEHET TÉLEN FAGY!
Az életszükségletekről
Vannak, akik - tévesen - rajongásuk teszik meg elsődleges életszükségletüknek. A rajongást, melyet táplálnak ember, állat, elv, álom vagy akármi más kézzel vagy kézzel nem fogható után.
Aztán megint vannak mások, akik azt hiszik, ettől és ettől nem tudnának élni, de becsapják magukat. Ők az önámítók; és ők nem csak ebben tévednek.
Vannak mások, akik a boldogság és a szerelem titkát, akik ezek okát és okozatát keresik-kutatják. Ők a vágy bolondjai, és nem tudnak élni anélkül, hogy ne elégítsék ki kisded emberi - állati?- szükségleteiket nap-mint-nap.
Vannak a hittel élők, akik Isten nélkül nem tudnak élni; ők imátkoznak este, és nem veszik az Úr nevét szájukra. Bennük lehet, nagyobb igazságérzet van, mint bennem; én nem ismerem a lét igaz arcát, felém csak a rágózó, poros arcát mutatja (reggelente, 5.43-kor). De most nem rólam van szó.
Vannak a kalandorok, akik, ha úgy érzik, most már muszáj, útra kelnek - nem ismervén, hogy a térben tett utazás a bolondok paradicsoma ("Travelling is the fool's praradise" Ralph Waldo Emerson). Néha ne feledkezzünk meg elmerülni elődeink okosságába, hátha van olyan bölcsesség-darabka, melyet - még ha nem is vág oda- felhozhatunk, hogy feszítsünk (fe-szengjünk?) mások előtt; akik mondjuk kalandorok. Szóval a kalandorok - de persze nem elfeledkezve 5.43-ról - a kalandorok, ha úgy érzik, elmennek. Itt hagynak minket. Ehhez hozzá kell szoknunk!
A feladásokról
Vannak, akik megmérettetések előtt, mikor képességeiket alulmérik, vagy másoknak behódolván - mikor képességeiket ugyancsak lemondóan kezelik- felcsapják ág-karuk fejük fölé; ők a feladók, a megalkuvók, a gerinctelenek egy fajtája.
Vannak, igen, vannak a gerinctelenek, akik reggel még azt súgják, hogy kellesz, este pedig, amikor már minden olyan élő és holt egyszerre, megmondják, hogy szar vagy, babám.
Tíz pár kóbor delfin.
Hogy ez hogy kerül ide? Hogy én hogy kerülök ide?
A kérdés, hogy te hogy kerülsz ide?
Túléltem eddig egy napfogyatkozást. Irtó büszke vagyok magamra. És most meg itt van ez a lista.
Pontosan nem tudom megmondani, mikor tették ide nekem, vagy talán az is lehet, hogy egyenesen a kezembe adták, borítékban, vagy csupaszon, úgy, hogy más is el tudja olvasni, de az is lehet, hogy B I Z A L M A S, pontosan így írva, csupa nagy betűkkel, dél tájékába gépelhette le S. A. a helyi titkárságon, vagy talán a II/5-ös irodában, vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem nekem szánták ezt az egészet, én pedig csak, minthogy általában lenni szokott, kontárkodom a jelen dolgaiba. Ízesebben fogalmazva írhatom, hogy konfrontálódom a konvenciókkal.
Konfekcióruha volt rajta. Eszembejutott!
Leltárféle, asszem, bár erről még csak említést sem tettek. Bár hogy is tehettek volna, ha egyszer sose szólítanak Onnan meg. Innen pedig, mint az köztudomású, Oda nem nagyon lehet csak úgy "üzengetni". Bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így.
R. G., aki tudhatja, miféle, honnan való lista ez, már hazament, valamikor, talán tegnap, vagy múlt év november másodikán, telihold volt asszem, összetörtem a kedvenc bögrémet, és a kefir pontosan 134 forintba került. Konfekció ruha volt rajta. Ez is akkor volt. Ő, mármint R. G. szokta nagy pontossággal behatárolni a nálunk, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nálam landoló dokumentumok pontos célját-okát.
Túléltem egy napfogyatkozást. És most itt van egy lista. Hát akkor lássuk, mit is akar ez:
- tíz pár kóbor delfin
- negyvenegy nebuló ragasztó
- tizenhat egyfelé forgó Zimmens csavar
Szívem kamrái
kongnak
pitvari magány-darát
dadognak
Az öntudatlanul falatozóknak üzenném
zár a kóceráj
fizessenek, és menjenek
haza
a fényből ki a sötétbe
a sötétből be a fénybe
ki be ki be
útról útra, szóról szóra
haladók, szívbe be
majd szívből ki
kóborlók
üzenem
deres álmokon szikkadozik
szívem!
még lógatom
pár percet a nyelvem
aztán szaladok is utánatok!
Szívem kamrái
kongnak
pitvari magány-darát
dadognak
Penészes szívem fojtogatja
e földet, mit otthonnak
neveztem, de megunt
eldobott;
Szomorú a lelkem
könnyez a szívem
szomorú a lelkem
könnyez a szívem
Széjjel széledek
majd magamba találok
mint ellen lőtt nyíl
talál;
Vörös az ég alja
vihar közeleg
vörös az ég alja
vihar közeleg
Járdákon kopogó cipők
a tömeg viselt nyomása
bőrömön hiányod
párolog;
Parádés e tavasz
vár a nász
parádés e tavasz
vár a nász
Furcsa hasadás a lombokon belül
és lombokon kívül
egyaránt szakadt, elvakart sebek
hézagok, gőz a hajban;
Vörös az ég alja
vihar közeleg
vörös az ég alja
vihar közeleg
Elfújja egy ifjú lány
a megfáradt szivárványt
körém tekered
volt ölelések nyomata
a testeken
vicsorog;
Szomorú a lelkem
könnyez a szívem
szomorú a lelkem
könnyez a szívem
Lelkem e lombok
fölött zajong
lassankínt körbenyalja
a világot;
Szürke égből bömböl a bú,
Eresz alatt ártatlan fecske vacog,
Az ágak közt rideg szél fú,
A vihar mélyen az ágakba fagyott.
Beengedsz-e házadba engem
Míg ez égi sötét ki nem tisztul
Karodba zárod-e testem,
Vagy megtagadsz, mint koldust,
Kit saras út sem tart többre
Hullott levélnél, mit szél cipel magán;
Magadba zársz-e örökre
E zord időben forró csókkal kínász?
Bőrömre, mint langy sárga mézét
pörgeti fényét a tágra nyúlt nap -- --
Félúton közted és magam között
a fák tört-háncsába olt'lak -- --
Te ne aggódj! -- Majd aggódom én! -- --
a kétely összeránt, markába gyűr,
feszít; majd simít egyenre
langy kezed, tudom!
Te ne aggódj! -- Majd aggódom én! -- --
tél maszatolja a nyúlánk réteket,
mocskol; majd kimos tisztára
langy kezed, tudom!
Te ne aggódj! -- Majd aggódom én! -- --
majd elharapom (mint tiltott szótagot)
nyügünk; majd szorítom
langy kezed, tudom!
Az est tompa fogával örli
nesztelen malmában álmomat -- --
De te ne aggódj, majd aggódom én
a bíráló szóért, az elvetett magért -- --
Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Kovács Iván 15 óra 34 perckor távozott. Helyére lépett Vihocky Lilla.
Ha a szerelem barackfa lenne
Ha a szerelem barackfa lenne -- -- de nem az! Így hát kár is az oktalan eszmefuttatásért, az erőlködésért, az igyekezetért. A szerelem nem barackfa. Ezt is (mint annyi minden más gondolatomat) már csírájában elfojtom, nem engedem tovább nőni, gyökeret ereszteni, csíraleveleket fejteni, felejthetetlen agyérgörcsé szorongani.
Kérem jegyzőkönyvbe venni a határozathozatal eredménytelenségét,
miszerint nem lesz több fogvicsorgató kütyümatatás. Elhalt emberszövetként egymás hegyén-hátán fogunk vonaglani, érzelem nélkül, mélységek megismerése iránti kacér vágyakozás nélkül.
Az előző bejegyzés törölve.
Ha a szerelem barackfa lenne
én kertésze lennék kertjének
minden reggel ötkor kelnék
és arcomat füröszteném
kertje kútjának hűs vizében
Ha a lelkem barackfa lenne
te kertésze lennél kertemnek
minden reggel ötkor kelnél
és arcodat fürösztenéd
kertem kútjának hűs vizében
Ha a lelkem szerelmed lenne
te szerelme lennél lelkemnek
minden reggel ötkor kelnénk
és arcunkat fürösztenénk
lelkünk kútjának hűs vizében
Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz
A kedvedért átadom magam, a kedvedért megízlelem magam, a kedvedért elhagyom magam. A kedvedért bármit megteszek. Ha kérsz, engem kapsz. Balgaság hát megtagadni engem, ezzel együtt mindent, magamat kivéve, kivétel nélkül, üszkösödve, kerekítve, gyáván feladni.
Félek, az idő eldarál. Túl gyorsan ad nekem, és még gyorsabban vesz el tőlem. Már előre félek, hogy megtagadsz, nem szólítasz meg, ott hagysz, kitéve a csőcselék igényének. Ürühússal kevernek össze, és felfalnak. Lenyelnek, egész egyszerűen elfogyasztanak. Félek, hogy nem értesz meg, pedig értelmesen szólok hozzád.
Nem írok én már semmit, mert nincs miről írjak. Elfogytak a gondolatok, a vágyak, a hitek, a remények, a kétségbeesések, az örömködések, a vágyakozások, az álmok, az ébredések, a nappalok, az éjjelek, a fürdések, a vigasztalások, a kegyetlenkedések, a megöregedéstől való félelem keltette rémületek, a vigyorgások, a könnyek, a lebiccenő fejek, a félrenézések, az orrfújások, a ketrectelenségek, a magunkba-révedések, az elérhetőségek, a megtehetem-de-még-sem-teszem tettek, a tettelen tettetések, a borotvapengék, a hegek.
A kedvedért felgyújtom magam, a kedvedért megadom magam, feladom magam, eladom magam. Nem írok, nem tudok írni, nincs miről írjak, nincs kinek írjak, nincs.
Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig, úgy kettő és négy egész hatvanhat ezred másodpercig. A mérhető határokon belül maradtunk, és ennek örültem. A jegyzőkönyvet megírtam, majd visszatettem a tollat a helyre. Elbeszélgettünk még az épület előtti kertben a diófa alatt, és megkérdezted, messze van-e még az ősz. Csacska kérdés volt, már tudom, csacska, és nem is vártad annyira, hogy megválaszoljam, inkább csak hallani akartad, hogyan fogom ezt, az általad valószínűleg leleményesnek, és egyben fifikásnak nevezhető kérdést a magam kicsinyes és önelégült módján megválaszolni. Egész egyszerűen szenvedtetsz, és mindennek még örülsz is. Folyton teszed, megállás nélkül, a diófa alatt, a kertben, a kerítések mentén, a tereken, utcákon, megállókban, térden, vagy állva, a fán kívül, álmomban és ébren, egyaránt mindenkor és mindenhol. Mindenkivel, főleg velem, magam nélkül és önmagammal egyben. Én magamnak. Te nekem. Mindenhol csak szenvedtetsz, és élvezed, ahogy kihagy az agyam, ahogy elfelejtődik bennem a felejtésre rendelt.
A kedvedért emlékszem. A kedvedért nem felejtek. A kedvedért megválaszolok bármit, amit akarsz.
Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig tartott. Már már el is hittem volna, hogy valóban beszélek, és hogy valóban hallgatnak, de aztán, mint mindig, jött a felismerés, a ráismerés, az elismerés, a becsődöltség újabb érzete, hogy valóban nincs az, akit odahiszek, gondolok, vélek, rebegek, hebegek, habogok, és nem nem nem nem sok értelme van az egésznek, ha visszaolvasom, ha ráolvasom, ha elolvasom, a termek mind hidegek, a padló nedves, a falak sárgák, az ablaküvegek deresek. Tél van. Az ősz már elmúlt, és nem álltunk mi sehol, és én sem voltam sehol, és éhes sem voltam, sem pedig szomjas, és mindez nem is történt meg, sőt, valójában semmi sem történik meg sose.
Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz
Hópihék tánca a múltba bealtat, elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad, fázik a szív, mint fázik a kéz;
Én megállok itt, és ebből a pontba sűrűsödő pillanatból
széthúzom a sík néma szövetét,
válladra terítem, mert harcos szádból
sikoltod öntelt-önkényed repedt hangjait,
de titkon eléred, hogy bennem összeálljon a kép,
és gyanítsam, fázol;
Hópihék tánca a múltba bealtat, elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad, fázik a szív, mint fázik a kéz;
Tudom, ez csupán csacska emléked lángja,
mi kormoz ez őszi képben,
ahogy lépteid képe mind homályba horpad,
feled a szív, mint feled a kéz;
A tekintet súlyos most, a szem fáradt,
látni nem szeretne,
kisgyerek mód huncut és komolytalan,
bírnom nehéz vele;
Hópihék tánca a múltba bealtat, elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad, fázik a szív, mint fázik a kéz;
Én megállok itt, egy centit sem tovább,
több grammot a szív nem cipel,
több terhet nem visel magán,
hát én megállok itt, egy centit sem tovább.
Hópihék tánca a múltba bealtat, elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad, fázik a szív, mint fázik a kéz;
[I. Jelenet bizonyos színpadi utasítások nélkül]
Gyere!
"Te, lelketlen ostoba némber!"
és magába haragul, büszke sértett vad-fajta konc
össze-mász', ön-emészt, ön-tud, ön-birtokol
vetem-satnyul magának-másnak,
keretbe, tükörbe, görbe körökbe
arcba, hegbe, parázsba. Gyere!
"Te, lelketlen! Te, ostoba! Te, némber!";
[Középhang]
Zárul az ég
Zárul az ég
Zárul az ég
Tágul az ér
Tágul az ér
Tágul az ér
Mond csak!
"Úgy kötöd, úgy bontod,
úgy szívod, úgy köpöd, úgy,
csakis úgy, ahogy kell,
centivel sem arrébb."
Csönd!
[II. Velem egybenő]
Velem a minden egybenő,
egy csokorba gyűjt karod,
gonosz csordaként idesereglik,
mit veszve hittél, mind felgyül',
inakba hetyke kéj szökell,
és csípőt rángat magához
a kéz, a lélek, a csont, mind hadovál.
Ki érti ezt a szakadó beszédet?
Bárgyún felnézel rám,
és kérdő szemekkel enni kérsz,
kenyeret és lombot adok ágamból,
és azt kéred, szeresselek
jövő tavaszig még, öleljelek
jövő tavaszig még, megvédjelek
jövő tavaszig még, még, még, még, még!
de ígérni nem ígérek semmit,
itt növi gyűrűit törzsem előtted.
[III. Sötétül]
Sötétülnek a sorok, a bádogok, az itatók
marhák szaladnak jobbra-balra,
koldus harang szól, korhol
kialudtak a fények, megáll a kéz, az est bekormoz.
"Engedd kezembe szorulni,
velem légy, el ne hagyj!"
De te csak enned kérsz, csak kérsz
dolgom se más, mint csitítni éhséged lombom árnyával,
és te bealszod álmod ölembe mind.
Úgy kötöd - úgy hagyod - úgy bontod - úgy szórod - úgy szívod - úgy köpöd úgy
csak is úgy, ahogy kell, centivel sem arrébb
nem nekem -- -- magadnak játék;
Ebben az egykedvű helyzetkedvűségben
engem a minden egybenő
egycsokorba gyűjt pajkos karod
engem csődít
Istent bőszít'ni jöttél
bögrédet jól szorítsd hát;
Gonosz csordaként idesereglik
mit veszve hittél, felejtettnek,
mind ide iramlik
inakba furcsa-hetyke kéj szökell
és csípőt rángat magához
a kéz - a lélek - a csont
mind össze vissza hadovál
ki érti ezt a szakadó beszédet
ajkak éles-vörös kegyén?;
Hogy féljük az üreset
úgy pakoljuk tele mi testünket
egyetemben másét is
magunkéval vagy máséval
hisszük a mi igazunk
mégis másokéért harcolunk;
Ahogy a harag és düh
lehámlik a marcona képről
szegénységem és szégyenem
ez a pár olcsó bűn
földjébe szikkad vissza
így bomol;
Lehántulnak az eddig hegyesen tartott szemek
pupillák volt korongja mind álomba pirkad
új napokat várunk - új indulatokat
új helyeket - új napokat
új arcokat - újból az újabbat
hej, félre a régit
féljed a régit
miért a régit
miért öleled a régit magadhoz ostobán
Bárgyún felnézel rám
és kérdő szemekkel enni kérsz
kenyeret és lombot adok kezemből
és azt kéred, szeresselek
jövő tavaszig még
de ígérni nem ígérek semmit
állok előtted, föléd nyúlok, híd vagyok
csapható - kapható - adható - adogató
hívül fogadó csacsogó csacska csók;
Kialudtak a fények, megáll a kéz, nem szól, nem akar.
Kialudtak a fények, alszik a konyha a ház - az utca - a falu
erdő-mező-rét-szántókon a bála, fákon a dudva
halkan morogja kettőnk titkait
mélyen a téli szél fülébe
sötétülnek a sorok, a bádogok, az itatók
marhák szaladnak jobbra balra
őrült ez a világ
hát MEGÁLLJ!
Engedd kezedet kezembe szorít'ni
míg engedem, velem légy!
el ne hagyj, annyi mindet adott már Isten
embernek Te vagy a legtöbb, mi
valaha lehet kézbe - szívbe - emlékbe
elgondollak, és már velem is vagy
itt mellettem
kéred, adjak enned
és én megteszem
éhséged csitítom böhöm lombom árnyával
és te elalszod álmod ölembe mind;
Színes számlapokra karcolt tündöklő fohász
e föld közeli tömör tejföl-íz homály
belenyalok a térbe és az visszanyal
édeskedünk egymással
(rád bíztam magam, elvesztettél)
megvonom magamtól a fényt a tüzet a hegeket a sok cicomát
e sor rejtek-kazalt
mind mind elfelejtem
és tiszta lappal indulok
érted az állomásra kocsival;
És mi csendben borozgatunk.
Szorosan zárt fogak közül kipréselt szeretlek
aztán gyors ölelés
mély, egymásba fonódó kékes szemekkel
(még visszhangzik koponyámban)
valaki borsot tört orrod alá
és most izgat, ki lehetek
végignyaltad a napot
le sem tagadhatod!
És mi csendben borozgatunk.
Mit összeraksz - én széjjel vetem
hiába, mi dombban nekem később úgy is egyen lesz
ez még dupla - holnap már szimpla
szimplán ennyit tehetek
meg hogy megköszönöm a létezésnek
a kéretleneket és a hívatlanokat
mindet, az összeset
egyesével nevesítve, korosítva
és mi eddig homályos - most már mind éles
(ragasztják az ég alját)
És mi csendben borozgatunk.
Beszámolok - kiszámollak - te jössz
vihorászol, én csendesebb vagyok
rikoltasz - hívsz vagy taszítasz, még nem tudom
(kettőből egyet kell vegyek
neked a maradékot el kell tegyem)
az asztalt mérem le, befér-e
az aszfalton őszvégi köd remeg
vázába friss virágot hoztál, vágottat
nem szeretem; a földeken járnak már a gépek
és jár a 12.43-as vonat
elvihet hozzád, de el is vehet tőlem
kettős e délutáni monstrum
e gép kezében sorsunk!
és te jössz itt a vágott virágaiddal
a rekedtes mosolyoddal ezzel a kibírhatatlan
rikácsolással
varjú vagy talán?
szívemet tépő rém-madár.
És mi csendben borozgatunk.