próza bejegyzései

A részletek.
Emlékeztetnem kell magamat a részletekre. Félek, ha lehagyok valamit, vagy eltitkolok, már nem lesz esélyem arra, hogy újra az egészet kaphassam vissza. Az esély pedig nagy dolog, komolyan is kell venni. Bánom már, hogy eddig nem tulajdonítottam neki akkora fontosságot, mint amekkorát megérdemelt volna akkoriban. Szertelen voltam, mondhatni gyerekes. A játék, a kacérkodás, a nagyotmondás volt a mindenem. És most, a részletekért való hajszába fáradok el inkább.

Sokszor arra ébredek, hogy teljesen elzsibbad a jobb karom. Pedig kényesen ügyelek arra (hiszen a részletek közül is a legfontosabb), hogyan alszom el. Pontosabban, milyen pózban; a végtagjaim ugyan azzal a felesleges törekvéssel igazítom a megfelelő helyre, amivel azon célomat kívánom elérni, hogy ne ébredjek arra, hogy teljesen elzsibbadt a karom. Mindeddig hiába.

Mindig minden hiába. A célok, és az azokért áldozott tettek, léptek, karnyújtások. Minden reménytelen. A részletekben kerestem a megoldást, a számvetésben, a tekintetekben, a ki nem mondott szavakban, mert azok, ugye, nem hazudhatnak. Milyen balga is az, aki ragaszkodni vágyik!

Semmi.
Csak tőlem, felém. A réseken át is csak nem várt szagok jönnek ahelyett, amikről álmodtam. Csendben ülök. Azt írták, megérzem majd, de csak a hideget érzem, és ezt a fojtogató semmi-tudást. Miért akartam én mindig a mindenért élni?

Félénk vagyok, izzad a tenyerem. Úgy érzem, ha belenézek a szemedbe, kilopsz belőlem valamit, és majd, másnak azzal fogsz kérkedni; mi ez, ha nem harc? És már a csata előtt tudom, vesztettem. Vesztettem már rongyot, meg egyéb kacatot eleget. Most miért is?

Csendben szerzek és csendben adok. A hidegben, mert télre ez marad, mert télre ez jár. Ha a rend nem lenne, kupacban állna mindaz, mit évek során gyűjtöttem magamnak. A rend tehet mindenről, és a csend.

A tárgyak csendjében zárkózott az emlék; mintha agyam lenne ennyi másfajta formában, hol nálam, hol másnál, de mindenhol alakban. A tárgyakért tanultam meg járni?

Az imákat javarészt a mamától tanultam. A régi házban minden este elmondtunk egyet, és már aludtam is. Álmot adott szememre az Isten; bárcsak én is álmot adhattam volna neki! De mire megyek ezekkel a hamiskás kérlelésekkel, ha rám senki sem hallgat? Ezért tanultam meg ezt a beszédet?

A fagyott földek ugyan abban a lében áztak, mint én! Hát nem emlékszel? De kérdésem hiába, engem nem hallasz, csak fekete konyhakőre durranó pohár, ennyi talán, ami az én hangom neked: semmi.

A többlet lehetőségek megadása az egyik féltől nem feltétlen előjáték a másik fél kényszerült, önfontolt, önző és kirekesztő feladásra. Az, hogy többől választhatunk, még nem jelenti azt, hogy el vagyunk veszve. A gondolati diverzitás pontosan simul az einsteini tér-időbe, ellentételezve az egysíkú, körző-vonalzós euklidészi teoretikus monogámiával.

Ha megfeszülök is, akkor sem tudom megérteni azokat az embertársaimat, akik, mintha szemellenzővel ellátva, a csőlátás minden kritériumának megfelelően csüngnek, mint a sárga szőlőszemek valakinek a mocsok-csonk-kaccsán.

Örök tévedés a magasabbtól elvárni, hogy lenézzen. Meg az is, hogy az én végességemben keresd, kutasd, kapard a végtelent. Kiábrándító, mi, hogy ahol én elfogyok, ott kezdődik a többi? Ami ezen a jól behatárolható, bejárható, kitapintható, kiművelhető és kiegészíthetetlen testen belül van, az vagyok én. Ha nem tetszik, hát nem tetszik; a te izlésed, a te dolgod, nem az enyém. Nem minden egyméret!

De te folyton összekevered, azt várod, hogy lenézzek, amikor még lent vagyok. Hogyan lehetne lentről lenézni? Meg az is hogy lehetne, hogy bennem több legyen, mint ami valójában lehetséges? Toldható ez a test?

Mindig legyen olyan, amitől távolodhatsz, és olyan, amire visszanézhetsz. Ha pont én vagyok az, hát legyek. Belátom és egyúttal beismerem, itt nem elég csak menni és menni, meg fürkészni a messzit, elkalandozva, semmitmondó arccal nézni a tömegbe, akiket barátaidnak neveztél egykor, nem, nem elég. A messzi az egy dolog. A közel, az a másik.

Nomeg azt sem felejtsd el, hogy amit ruhát levetettél, azt nem fogja senki se kimosni, se a helyére tenni. Légy megfontolt, kimért, kételkedő. Az úr megvár.

Valami mindig marad. Vinném, de marad. Adnám, de marad. A hamu, a salak, a zacc, valami mindig marad. Rémít vagy nyugtat, de valami mindig marad.

Én adtam    volna
én maradtam    volna
én lettem    volna
én tettem    volna
zömök ez a zárka    zömök.

Mi is vagyok én hozzád, mely darabod, részed, vagy egészed? Hol is vagyok, benned, vagy érted? A létezést adom, de te csak a létemet kéred. Mint rész az egészhez arányul, úgy fogadsz engem, gőgösen.

Öregszem, de a kor nem félemlít
nem is hagy nyomot rajtam
eszmém épp, karom, ha kell, szorít
csak néha fáradt szemem csal.

Rám haragszol, vagy magadra, egyre megy. Egyre megyek én is, tucatba, a sok közül az egy, a mérhető, a számolható, a kérhető, az adható. Ennyi csak az élet? Adok-veszek?

Látom, remeg kezed, de tőlem viszont ezt a sértett, feszes csendet kaphatod. Nem érdekelnek a túlmagyarázott, bűnbánó pózzal kísért helyzetelemzések, a kertelések, kelepelések, kidumálások, és a többi, szememen szedett én és közjáték. Eltépted és kész. Nem varrjuk meg. Nem ragasszuk meg. Nem csinálunk semmit de semmit.  

Mondd, mi romlott el, és én megjavítom! Isten legyen a tanúm, megjavítom! Elfelejtem mindazt, amit ellenem tettél, és igen, tiszta lappal indulhatsz. Felháborodva dobálod a dolgaid, de nem érdekel, az, hogy velük engem is, az sem érdekel. Én mindent megjavítok!

Ami mérhető, az kell, a számolható, a maradékok. Téged elteszlek későbbre. Beteltem magammal, meg azokkal, amiket magamnak mondtam. Torkig vagyok az ígéretekkel, a mű, tetetett jóvagyhozzámmal, azzal, hogy szentet csinálsz belőlem, holott köpködsz, azzal a szájjal, amivel pontosan az ellenkezőjét mondod annak, amit szeretnék hallani.

A feszes csendben fürdeted bárgyú tekinteted, és vágjak mindehhez jópofát?

Onnantól van, miután idetesszük, vagy iderakatjuk, mi vagy mások, de ide kerül. Így szemünk láttára, mások füle hallatára elmagyarázhatjuk, hogy micsoda is pontosan, vagy pontatlanul, mert nem bizonyos az sem, hogy nem hazudhatok, vagy azt is igaznak mondhatom, hogy hazudok, ezzel igazat mondva.

Onnantól van, hogy létezik. Előtte nincs. Se itt, se ott, kicsivel messzebb, vagy 12,4 centire a homlokomtól, vagy a tiédtől, vagy e kettő is ugyan úgy megegyezik, mint minden más, miről eddig szóltam.

Bár annyi mindenről nem is írtam, mint amennyiről valójában szerettem volna, mert többet akartam megosztani veled, veletek, tekintet nélkül mikor és hol, de valahogy csendben maradtam pedig szólni kellett volna, rajtam kívül álló okokból narancssárgáról beszéltem holott más volt a színe a hétfőnek.

Tovább is van... »

Hiúság gondtalan elkótyavetyélni a sok értékes gondolatot, mit eddig koponyám zárt körül, pongyola mód rázni azt a tanulatlan-tudatlan plebsz képébe. A gyülevész egyből magára kapja, és már hordja is: mezőre, pincébe, hegyre fel, oda, ahová teheti, meg oda, ahová lába bírja cipelni. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora hiúság, merem mondani, az arcátlanság netovábbja!

Kezetlen, kezeletlen, kezelhetetlen. E hármasból kifelé, úgy négy felé. 17 perc. Még 2. Felém-fejjel öklel, ölel, ömleng. E hármasból tömködd, szorgos keze szapul, szid, szeret. E hármasból nincs visszaút.

Hiúság?

Olyan könnyű volt kimondani, hogy még most is  izgalomba jövök csupán attól a parázna gondolattól, hogy ezt a két szót számra vettem. Bizony, kimondtam, és bizony örömömet is leltem benne, a szó szoros értelmében.

Megnyomtam a gombot a szó legszorosabb értelmében és még azt mondod hogy te mindent tudsz arcátlanság netovábbja hogy te ismersz engem bődület bődület és még egyszer bődület azt hittem visszateker de előre tekert hiú voltam hiú? és nem találom hol van a stop jössz ezekkel a kiunt kiutált kiállhatatlan ígéretekkel ebből a hármasból 17 perc és még mindig még mindig ugyan úgy nincs visszaút megnyomtam és most csak teker és teker és teker teker teker teker.

Miért is keresnék bármit is, ha már egyszer mindenem megvan. Igen, nem túlzás, nem is elhamarkodott ténymegállapítás, nem, nem és határozottan nem. Utoljára akkor voltam ennyire, amikor -- -- miért is keresnék mást, ha már egyszer mindenem -- -- Utoljára akkor, amikor -- --- nincs visszaút megnyomtam és most nyomkodom nyomkodom nyomkodom de ez csak teker és teker és csak teker.

Hiúság?

Haja barnás volt, nem kimondottan az a barna, amire gondolnál, ha azt mondom, hogy BARNA, hanem kissé annál sötétebb, inkább mondhatnám, hogy fekete, de akkor hazudnék. (innen valami kimaradt, de nem emlékszem, hogy mit fogok majd ide írni). Olyan százhetvenegy centiméter magas lehetett. Vonzó is volt. De már túl sokat mondtam, de már túl sokat mutattam. De már túl sokat hordtam itt össze hetet havat kimozdultunk elsétáltunk dél-délkelet irányba a fák már hullatták levelüket csendes, kicsit csípős őszi este volt. Nem is emlékszem rá, hiúság olyan emléket visszahívni, amire már nem is emlékszünk. Vagy ez valahogy lehetetlen? Valahogy, valamerre, nem itt, hanem akkor, az őszben, 17 perccel később, vagy azalatt, esetleg a többiek kezében, vagy a háncsolatlan fák tövénél, lenn, a gyökerek között, ott, mélyen, szunnyad, nekem, nyomkodom, keresnék? hiúság? -- --

A szerkesztések közben megfeledkezünk pontos célunk mibenlétéről. Fontosak is a mai ROHANÓ világban ezek a szánalmas örök igazságok? Amúgy hová fussak, ha hányingerem van? Ha a lét hirtelen megszorgosul, és össze-vissza ránt, cibál, teker, akkor majd, majd hová fussak?

Nincs tovább.

Festékszaggal orrodba, kikenve jöttél értem. Késett a vonat. 17 percet. Nem vártál meg. Festékszaggal az orrodban cserben hagytál. Egymagamra. Fák között. Ősszel. Késtem, a lét megszorgosult, cibált, össze-vissza néztem. Nem találtalak. Nem találtál. Otthon. Hányingerem volt. Festékszaggal orrodban teker teker teker teker.

Barnás volt, nem kimondottan az a barna, inkább fekete (innen valami hiányzik.) Vonzó volt. Nincs tovább.

bizonyára meglepődnél. De így tudom a legjobban bemutatni, milyen most nekem. Amit egyszer elzárok, újraindul, legyen az csap, vagy sebből a vér, kettő egy. Ihatatlan. Ihatatlan ami lesz, és ami volt, mindegy, melyik felébe öntöm annak a bizonyos pohárnak a fenekére sose láthatok le, egyik feléből te, másikból én, és mind a ketten feleslegesek vagyunk itt, vagy akkor ott, vagy valamikor egyszer máshol.

Tovább is van... »

Egy pillanatba halmozódik a lépés
Mindent, főleg engem, mi egykor volt kikelet
Hogy télbe vigyen át
Mindent, főleg téged, mi egykor volt virág
Szántson az égre egy festett női köröm
Barázdákat húzva konyaktól részegen — —
Bükk-levél cirógatja tarkómat, ölel, véd, szeret
NEM LEHET TÉLEN FAGY!

Az életszükségletekről

Vannak, akik - tévesen - rajongásuk teszik meg elsődleges életszükségletüknek. A rajongást, melyet táplálnak ember, állat, elv, álom vagy akármi más kézzel vagy kézzel nem fogható után.

Aztán megint vannak mások, akik azt hiszik, ettől és ettől nem tudnának élni, de becsapják magukat. Ők az önámítók; és ők nem csak ebben tévednek.

Vannak mások, akik a boldogság és a szerelem titkát, akik ezek okát és okozatát keresik-kutatják. Ők a vágy bolondjai, és nem tudnak élni anélkül, hogy ne elégítsék ki kisded emberi - állati?- szükségleteiket nap-mint-nap.

Vannak a hittel élők, akik Isten nélkül nem tudnak élni; ők imátkoznak este, és nem veszik az Úr nevét szájukra. Bennük lehet, nagyobb igazságérzet van, mint bennem; én nem ismerem a lét igaz arcát, felém csak a rágózó, poros arcát mutatja (reggelente, 5.43-kor). De most nem rólam van szó.

Vannak a kalandorok, akik, ha úgy érzik, most már muszáj, útra kelnek - nem ismervén, hogy a térben tett utazás a bolondok paradicsoma ("Travelling is the fool's praradise" Ralph Waldo Emerson). Néha ne feledkezzünk meg elmerülni elődeink okosságába, hátha van olyan bölcsesség-darabka, melyet - még ha nem is vág oda- felhozhatunk, hogy feszítsünk (fe-szengjünk?) mások előtt; akik mondjuk kalandorok. Szóval a kalandorok - de persze nem elfeledkezve 5.43-ról - a kalandorok, ha úgy érzik, elmennek. Itt hagynak minket. Ehhez hozzá kell szoknunk!

A feladásokról

Vannak, akik megmérettetések előtt, mikor képességeiket alulmérik, vagy másoknak behódolván - mikor képességeiket ugyancsak lemondóan kezelik- felcsapják ág-karuk fejük fölé; ők a feladók, a megalkuvók, a gerinctelenek egy fajtája.

Vannak, igen, vannak a gerinctelenek, akik reggel még azt súgják, hogy kellesz, este pedig, amikor már minden olyan élő és holt egyszerre, megmondják, hogy szar vagy, babám.

Tíz pár kóbor delfin.

Hogy ez hogy kerül ide? Hogy én hogy kerülök ide?
A kérdés, hogy te hogy kerülsz ide?

Túléltem eddig egy napfogyatkozást. Irtó büszke vagyok magamra. És most meg itt van ez a lista.

Pontosan nem tudom megmondani, mikor tették ide nekem, vagy talán az is lehet, hogy egyenesen a kezembe adták, borítékban, vagy csupaszon, úgy, hogy más is el tudja olvasni, de az is lehet, hogy B I Z A L M A S, pontosan így írva, csupa nagy betűkkel, dél tájékába gépelhette le S. A. a helyi titkárságon, vagy talán a II/5-ös irodában, vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem nekem szánták ezt az egészet, én pedig csak, minthogy általában lenni szokott, kontárkodom a jelen dolgaiba. Ízesebben fogalmazva írhatom, hogy konfrontálódom a konvenciókkal.

Konfekcióruha volt rajta. Eszembejutott!

Leltárféle, asszem, bár erről még csak említést sem tettek. Bár hogy is tehettek volna, ha egyszer sose szólítanak Onnan meg. Innen pedig, mint az köztudomású, Oda nem nagyon lehet csak úgy "üzengetni". Bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így.

R. G., aki tudhatja, miféle, honnan való lista ez, már hazament, valamikor, talán tegnap, vagy múlt év november másodikán, telihold volt asszem, összetörtem a kedvenc bögrémet, és a kefir pontosan 134 forintba került. Konfekció ruha volt rajta. Ez is akkor volt. Ő, mármint R. G. szokta nagy pontossággal behatárolni a nálunk, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nálam landoló dokumentumok pontos célját-okát.

Túléltem egy napfogyatkozást. És most itt van egy lista. Hát akkor lássuk, mit is akar ez:

- tíz pár kóbor delfin
- negyvenegy nebuló ragasztó
- tizenhat egyfelé forgó Zimmens csavar

Tovább is van... »

László volt, harminchárom éves, négy hónapos, tizenhét napos, hat órás és negyvenkilenc perces. Reggelente az ágyába vizelt

(Pontosabban csak akkor fordult ez elő, amikor a legfélelmetesebb gyermekkori rémálmából ébredett fel. Ebben a bizonyos álmában úgy öt vagy hat éves lehetett; maga az álom arról szólt, hogy tíz és húszfilléresek számolása közben hirtelen egy rideg, sötét, nyirkos pincében találta magát. Remélem nem röhögnek. A gyermeki elme kiismerhetetlen és kijátszhatatlan. Ez a kor előrehaladtával egyre csak romlik és romlik. Úgy veszítjük el az ártatlanságot, mint a tejfogainkat?)

Mélybarna haja volt, de igazán sötétben teljesen feketének tűnt; az olyasmi sötétben, amikor a megérzéseinkre támaszkodhatunk, ha valakit meg akarunk ismerni

(Vagy körmönfontabban fogalmazván: "agyilag visszaismételni".)

Márpedig mindig meg akarunk valakit ismerni. Fogyhatatlan vágyat keltünk magunkban már az első levegővételnél, hogy más leheletével ismerkedjünk. Addig számoljuk az eddig eltelt időt, hogy ezzel is elódázzuk azt a szükségességet, hogy meghaljunk végre. Feljegyzéseket készítünk, iktatunk, sorolunk, csoportosítunk, szerkesztünk, alcsoportokkal babrálunk és helyettesítési értékekkel.

(Most tartsunk egy lélegzetvételnyi szünetet, csak hogy minden a helyére kerüljön ide kint is, és ugyan ilyen formán oda bent is. Remélem, továbbra sem röhögnek! Ismerik maguk a szív színét?)

Arca csupa pír volt, a hideg téli szél teljesen kiszívta belőle a meleget. Csupán pár métert tett meg, míg visszaért, mégis úgy tűnt neki, mintha az egész várost át kellett volna szelnie két kiflivel meg azzal a felvágottal, amiből már rémesen elege volt. Folyton ugyan azzal a szarral próbáljuk a másik száját betömni, miközben azon örömködünk, hogy milyen jót is teszünk ezzel.

(Csupán az emberek iránti méltatlan szeretetem tart vissza attól, hogy magamba szeressek. Te ismered a szív sínét?)

Kérdezte, és lélegzet visszafojtva állt volna előtte, ha nem ismerte volna már a megszokott válasz acél hidegségét. Eltávolodtak már egymástól, annyira messze kerülvén, hogy már a hang sem jutott tovább kettejük gőgös önigazolási mániáján.

László csak pár hónappal múlt el 33 éves. Reggelente az ágyba vizel. Haja sötétbarna, arcbőre a szeme sarkában ráncos, az álla alatt megereszkedett. Havi 84.567 Ft-ot keres. A lakásától 13 kilométerre dolgozik a Kazinczy utca 7-es szám alatt. Általában a tó melletti házról álmodik, ahol kiskorában töltötte a nyarakat. Ugyan abban a házban álmodta először a rémálmokat. Maguk pedig nem ismerik a szív színét. László szomorú. László csak kérdez, László csak mereng, László csak szíveket keres, László csak füvet nyír, öltözködik, fürdik, felébred, téli széllel vacog, táncol, hegedül, elódázza a szükségszerűségét, hogy meghaljon végre. Iktat, pironkodó arccal kérdez, ismered-e szíve színét, és tudja, a válasz se rőt, se zöld, a válasz mindig ugyan az.

Izzadság már csípi a szemét. Olyan 34 és fél fok lehet ott kinn; a nap még izzóbb, mint eddig volt. Nem is annyira kérdezi,  talán inkább mondja. De még helyesebben fogalmazva, inkább olyasmi kinyilatkoztatás lehet ez, 34 és fél fokban 33 éves. Nyár van. Havi 84 és fél ezer forintért robotol a Kazinczy utca 7-es szám alatt bejelentett munkahelyén.

A nyirok rátapad a bőrömre. Meg az ő bőrére is talán, csak úgy, mint mindenki más bőrére is. Nagyobb ez a pince, mint hittem volna. Hatszázhuszonnyolc. László vagyok. Harminchárom éves. Félek, hogy elvesztem az utolsó tejfogam.

Szomorú elismernem
de ezek a várakozások
már nem rólam szólnak

A szivekből elfogytam
talán kisírtak
de az is lehet
hogy köz-közönnyel kitagadtak

Megpróbálsz megízlelni
de minden nyújtózkodással
távolabb kerülök

Elkerülök, eltérek, elfalatozódom
Köbgömbölyű szívkorongszorongások kíséretében
biccentek neked jóéjt.

És még egy korai zsenge, és már vége is. A műsoridő lejárt. Taps nem kell. Visszaöltözöm feketébe. Visszaköltözködnék a szívekbe, de

Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Kovács Iván 15 óra 34 perckor távozott. Helyére lépett Vihocky Lilla.

Ha a szerelem barackfa lenne

Ha a szerelem barackfa lenne -- -- de nem az! Így hát kár is az oktalan eszmefuttatásért, az erőlködésért, az igyekezetért. A szerelem nem barackfa. Ezt is (mint annyi minden más gondolatomat) már csírájában elfojtom, nem engedem tovább nőni, gyökeret ereszteni, csíraleveleket fejteni, felejthetetlen agyérgörcsé szorongani.

Kérem jegyzőkönyvbe venni a határozathozatal eredménytelenségét,
miszerint nem lesz több fogvicsorgató kütyümatatás. Elhalt emberszövetként egymás hegyén-hátán fogunk vonaglani, érzelem nélkül, mélységek megismerése iránti kacér vágyakozás nélkül.

Az előző bejegyzés törölve.

Ha a szerelem barackfa lenne
én kertésze lennék kertjének
minden reggel ötkor kelnék
és arcomat füröszteném
kertje kútjának hűs vizében

Ha a lelkem barackfa lenne
te kertésze lennél kertemnek
minden reggel ötkor kelnél
és arcodat fürösztenéd
kertem kútjának hűs vizében

Ha a lelkem szerelmed lenne
te szerelme lennél lelkemnek
minden reggel ötkor kelnénk
és arcunkat fürösztenénk
lelkünk kútjának hűs vizében

"Pontosan a harmadik vessző, az nem kell ebbe a mondatba!" -- szólt a jegyzőkönyv-kiigazító a főkamarásnak, majd odébb biggyesztette gigantikus orrának peckét, hogy jobban szemügyre vehesse az újdonsült gépkezelőt. Eme, általam is közölt felismerését egy amolyanféle lekicsinylést sugalló, elöljárói-dühvel itatott horkantással kísérte, majd pihenő állásba helyezkedett, hogy később, úgy tizenhat perc huszonhárom másodperc múlva hűlt soraim, kusza gondolataim szőnyegén eljárja azt a táncot, amit neki kiszámoltak, réges-régen, hozzá rémesen értő személyek, a negyvenharmadik szobában, a katica mellett, srégen.

A földön pontosan kiszámolt mennyiségű ölelés van, egészre kerekítve. Ennél több el nem ölelhető!

A jegyzőkönyvvezető kipréselt még két könnycseppet, vagy talán hármat, a negyedik az orra hegyén csorgott végig, majd apró szippantással magába forgatta ismét. A toll kiesett kezéből, és az ablakon át vizslatta az út menti dézsák fémes ragyogását. Annyi szépet mesélt neki édesanyja ágya mellett, munkától roggyant háttal, gyűrt kezével finoman forgatta óvó tapintását homlokán. Annyi szerelem forralta tüzes lehelettel ajkait, és most annyira összefolynak a szeretések, hogy  mind egy lesz, elválaszthatatlanul egy alakba mind.

A hideg a szívekbe szuvasodott. Bősz ígéretem csontosult vázát vágod képembe, aztán arcon köpsz. Ennyi volt, fordulsz, pördülsz, a régi számot pakolod be vagy negyvenhatodszorra, és én már az unalom legfásultabb formáit mutatom képedbe. Tükröt fújok, szembogarad kitárt ajtaja elé lehelem a téli magány minden porcát, zúzott öledbe senyvedek, majd elandalgom, mint nyúzott-nyűg kutya. Maga a gondolat is rémiszt. Csak egy az én, mégis, mennyi-hány darabban, elszórva, eladva, örökbe-kölcsön.

A földön pontosan kiszámolt ölelésszámot elosztom hatvanhatezer-háromszázhuszonnyolccal és az eredményt felírom egy kis cetlire (csak is azért, hogy el ne felejtsek később visszaemlékezni). Könnyen tagadok és nehezen ismerek fel ismeretlen arcokat, hangokat, ízeket, tapintásokat, túlpolarizált amúgy késhegynyi gondokat böködő áskálódókat. Ez mind tőlem idegen, mondhatni testidegen. És ami a szívhez közelít, az a szájtól távol marad. Lecsókolom a hátralévőt, és már kérem is, amit elfelejtettem, azokat a számokat, mennyiségeket, kéréseket és választásokat, mindet! Egy helyre tenném, mi kedves szívemnek, és mind egy helyre, mely nekem szitok.

Kiszámolták már régen az ahhoz értők, precízen, pontosan, kerekítve az öltések számát, az ölelések mennyiségi és minőségi fokozatait, a gömbölyű formák elhamvasodásának faktorait, a szív-szerelem féltő gondjait, a testi bénulás esélyének fintorát, ezt mind, mind kiszámolták. Itt a cetlin a szám, a jegyzőkönyvben pedig furcsa, faramuci kutatások álszent dologra intő sürgetése arra bír, hogy az utca két felét kísérő bádog vödrök mély moraját zúgjam füledbe untalan, napkelte-napnyugta közt, a házfalak között, a bénult léptek alatt, a koccanás és csönd között, magunk között, anyám haja között, a szél között, a fű között, lelkünk között-félúton.

Únt utam vissza vezet, honnan indultam, tébolyult félmagányom csörtetve elfelejtem, múltam aprólékosan szétdobálom font arcaitok hűlt hevén, hogy hűlt parazsamba mély zene szúrja ráspolyát a kiismerhetetlennek.

Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz

A kedvedért átadom magam, a kedvedért megízlelem magam, a kedvedért elhagyom magam. A kedvedért bármit megteszek. Ha kérsz, engem kapsz. Balgaság hát megtagadni engem, ezzel együtt mindent, magamat kivéve, kivétel nélkül, üszkösödve, kerekítve, gyáván feladni.

Félek, az idő eldarál. Túl gyorsan ad nekem, és még gyorsabban vesz el tőlem. Már előre félek, hogy megtagadsz, nem szólítasz meg, ott hagysz, kitéve a csőcselék igényének. Ürühússal kevernek össze, és felfalnak. Lenyelnek, egész egyszerűen elfogyasztanak. Félek, hogy nem értesz meg, pedig értelmesen szólok hozzád.

Nem írok én már semmit, mert nincs miről írjak. Elfogytak a gondolatok, a vágyak, a hitek, a remények, a kétségbeesések, az örömködések, a vágyakozások, az álmok, az ébredések, a nappalok, az éjjelek, a fürdések, a vigasztalások, a kegyetlenkedések, a megöregedéstől való félelem keltette rémületek, a vigyorgások, a könnyek, a lebiccenő fejek, a félrenézések, az orrfújások, a ketrectelenségek, a magunkba-révedések, az elérhetőségek, a megtehetem-de-még-sem-teszem tettek, a tettelen tettetések, a borotvapengék, a hegek.

A kedvedért felgyújtom magam, a kedvedért megadom magam, feladom magam, eladom magam. Nem írok, nem tudok írni, nincs miről írjak, nincs kinek írjak, nincs.

Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig, úgy kettő és négy egész hatvanhat ezred másodpercig. A mérhető határokon belül maradtunk, és ennek örültem. A jegyzőkönyvet megírtam, majd visszatettem a tollat a helyre. Elbeszélgettünk még az épület előtti kertben a diófa alatt, és megkérdezted, messze van-e még az ősz. Csacska kérdés volt, már tudom, csacska, és nem is vártad annyira, hogy megválaszoljam, inkább csak hallani akartad, hogyan fogom ezt, az általad valószínűleg leleményesnek, és egyben fifikásnak nevezhető kérdést a magam kicsinyes és önelégült módján megválaszolni. Egész egyszerűen szenvedtetsz, és mindennek még örülsz is. Folyton teszed, megállás nélkül, a diófa alatt, a kertben, a kerítések mentén, a tereken, utcákon, megállókban, térden, vagy állva, a fán kívül, álmomban és ébren, egyaránt mindenkor és mindenhol. Mindenkivel, főleg velem, magam nélkül és önmagammal egyben. Én magamnak. Te nekem. Mindenhol csak szenvedtetsz, és élvezed, ahogy kihagy az agyam, ahogy elfelejtődik bennem a felejtésre rendelt.

A kedvedért emlékszem. A kedvedért nem felejtek. A kedvedért megválaszolok bármit, amit akarsz.

Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig tartott. Már már el is hittem volna, hogy valóban beszélek, és hogy valóban hallgatnak, de aztán, mint mindig, jött a felismerés, a ráismerés, az elismerés, a becsődöltség újabb érzete, hogy valóban nincs az, akit odahiszek, gondolok, vélek, rebegek, hebegek, habogok, és nem nem nem nem sok értelme van az egésznek, ha visszaolvasom, ha ráolvasom, ha elolvasom, a termek mind hidegek, a padló nedves, a falak sárgák, az ablaküvegek deresek. Tél van. Az ősz már elmúlt, és nem álltunk mi sehol, és én sem voltam sehol, és éhes sem voltam, sem pedig szomjas, és mindez nem is történt meg, sőt, valójában semmi sem történik meg sose.

Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz

1. rész

Rajta-rajta, tapsoljanak!

A legtöbben magamutogatók és hiszékenyek. Legalább is abban a tekintetben, hogy képesek magukkal elhitetni, körülöttük forog-pörög a világ.

Amúgy, ha kéred, lassabban írom, hogy jobban tudjad érteni. Kíváncsi lennék, mire, pontosan MIRE van szüksége a mai embernek ahhoz, hogy örüljön, ezáltal boldog legyen. Vagy ez a két állapot merőben ugyan az lenne? Igaz, annyi mindent meghatároztak már, bár, a meghatározások számával exponenciális mértékben nő azon fogalmak száma, melyek ismételten magyarázatra szorulnak. Ez a 21. százat intellektuális ördögi köre.

Valahol ott tartottam, hogy a legtöbbünk (potenciális vagy már beérett) magamutogató és szánalmasan hiszékeny. Elénk pakolnak egy tükröt, és már csuklóból mondjuk, hogy mit látunk benne, fel nem fogván, hogy lehet, mindaz, ami abból a tárgyból visszaverődik, végeredményben, lehet, hogy nem is úgy néz ki.

Csacskán bánunk saját magunk épelméjűségével. Az első adandó alkalommal elmagyarázzuk, mi is az őrület, aztán a lehető legaprólékosabb módon át is próbáljuk azt élni. Légtornáci műviességgel a már mások által feszített póznán egyensúlyozunk egy félig üres és egy félig teli borosüveggel, és fazonírozott mellkasszőrünket mutogatjuk hol jobbra, hol balra az amúgy is üvegszeműnek titulált közönségnek.

2. rész

Rajta-rajta, tapsoljanak!

Ha úgy tetszik, hát oda megyünk, és onnan nézzük, mert lehet, mégis más a rálátás, ha egyszer nem itt, hanem ott vagyunk. Minden nézőpont kérdése. (Éhes lettem). (A pontos a zárójelen belül hagyjam, vagy azon kívül?) Ez az én nézőpontom most: az éhség. És ha éhes vagy, nem tudsz rendesen gondolkodni. Csak össze-vissza hordasz mindent, aztán várod, hogy valaki elárulja végre, mit is akartál mindezzel mondani.

Néha már kínos ez a folytonos körbe-körbe játék, de van, aki mosollyal, mások ennek inverz formájával tűrik a billegő időt. Mint amolyan kis szerkezet, amelyet a zeneiskolában szoktak használni, hogy mutassa a helyes ütemet. Metronóm! Eszembe jutott a neve, METRONÓM!

3. rész

Rajta-rajta, tapsolni, tapsolni!

Még a végén elalszanak, és az nem tenne jót se nekem, se önöknek. Nem szabad ilyen korai órán álmot látni, mert rossz ómen, rossz jel, metronóm! Apró kis metronómok körben, mi valahol egy négyszög, vagy négyzet, nemis, amolyan trapéz alakú szobában, a falakon vásznak, és minden vásznon más-más film megy, valami olyan film, ami mindenkinek tetszik, mármint azoknak, akik a szoba közepén lehetnek, mert mások nem lehetnek most ott, mert vagy itt vagyok vagy ott vagyok metronóm folyton körbe körbe vagy jobbra balra de lényeg hogy ütemesen mindezt és nem félek a haláltól rajta-rajta tapsoljanak nem félek mert tudom hogy

Próbálok lassabban írni, mert előfordulhat, hogy elvesztették a fonalat. Furcsa ütemre váltok hát, mely megengedi, hogy ne csak úgy, nova-esztéta módon, összevissza fecsegjek az amúgy egyértelműről, mert hát tudjuk, hogy századunk a magyarázatokban, hát azokban nincs híján, de minden egyes magyarázat egy újabb magyarázni valót szül, és ezek a féktelen ismétlések. Az első adandó alkalommal ismételjük magunkat, vagy ismételünk valaki mást, aki minket ismétel, és így tovább és így tovább.

4. rész

Tényleg kezdek éhes lenni.

Félek, hogy kifogy az írógépből a papír, és akkor nem tudom folytatni. Bár lehet, hogy nem is írógéppel dolgozom. Ami nagy valószínűséggel bír, mert nem látok egyet sem magam előtt a filmeket a filmeket nézik négy falon különbözőt és mindegyik tetszik nekik akik ott vannak és nem bajlódnak a kis apró mosolyokkal vagy inverz formájával formabontók vagyunk és csirkét eszünk hallal nemfinom olyan nemkell

Hirtelen gyerek lettem rajta-rajta tapsolj tapsoljál már!

Hirtelen gyerek lettem olyan 10-12 éves vagy lehet, fiatalabb, nem emlékszem pontosan, hány éves voltam akkor, de ami eszembe jutott, az a kis fekete táska, és benne az a furcsán zöld fémborítású, szürke billentyűs írógép, amolyan táskaírógép

METRONÓM

ha jól emlékszem, így nevezték akkoriban

rajta-rajta, és feszül a zsineg, egyik kézben

mivel mostanában ritkán látni ilyent

lehet, nem is négyzet, hanem amolyan deltoid alakú

de most valaholmásholtartottam és talán azzal írogattam. Persze akkoriban, amikor lehettem vagy 10 éves, vagy pár évvel idősebb.

novaesztétamód metronómokkal bíbelődöm és olyan jól elvagyokhogynemhiányzik semmi más - - - az életemből csak pár elfelejtett idézőjel talán mert nem vagyok benne biztos - mikor mondom a magamétésmikor a másikét - - - -        novaesztéta módon tessék tapsolni tessék rajta rajta rajta

5. rész

rajta

rajta

rajta

Üdvözöllek itt, az én koromban. A deviancia korában; a kötőjelek korában; az összetett szavak korában; a diszkrétpontos definíciók korában; a csak-én-vagyok-csak-én-számítok-életfilozófia korában; a semmi-sem-marad-a-fiókban-magunknak korában. A korban, ahol éhes lehetsz, de enni nem kapsz, a korban, ahol kilóra adjuk egymást a másiknak, hogy azzal a két végtaggal magához szorítson, a másik kettővel, mely az esetek nagy százalékában a földhöz tapad, azzal pedig elvigyen minket. Én is ezt tettem egyszer valakivel. De lehet, ha azóta már valaki más visszahozta.

- Cefet egy jó időnk van, nem de bár, hölgyem? Még egy táncra?

- De hát nem is szól zene?

- Ó, asszonyom, mióta foglalkozik ön ilyen apróságokkal, ilyen pitiáner apróságokkal?

- De uram, ha nincs zene, mégis hogy' táncolhatnánk?

- Hát maga nem hallja kiszűrődni lelkemből a Waltzert?

egy-két-há-egy-két-há és rajta-rajta, tapsoljanak, tapsoljanak, mást úgy sem nagyon tudnak kezdeni a kezükkel.

Van, bizonyára van, amit csak én hallok, és másoknak a füle ehhez töksüket. Sajnálom őket, igazán sajnálom. De nem, engem nem, tényleg, komolyan mondom, engem nem kell sajnálni! Ha sajnálatot kérek, majd szólok. És hogy mennyit, azt is meg fogom mondani. De míg nem szólok, addig ne tegyék, kérem. Köszönöm.

És e zárszóval ki is vonult a porondról. A lelkes tömeg felállt, és egyik tenyerét a másikhoz vágta, ütemesen, mintha mindenki fejében ott kalimpált volna egy gigantikus metronóm lett volna a fejecskéjükben, és a szemük, olyan üveges, olyan megmondhatatlanul sivár, és az arcukon olyan inverz fajta mosoly, de lehet, még könnyeztek is, de hogy kit és mit, arra nem emlékeztek sem akkor sem másnap pedig volt, bizonyára volt másnap is.

[A Fa]

Én személy szerint felcsapom ág karom magam fölé, és rügyre várva belezöldülök a társaságba. Jófajta társaság ez; kussol, némán tűr, nő, terjed, elhal. Szépek vagyunk így együtt. Barnák, sötétek, zöldek, ősszel sárgák-bronzok, télen kopaszak.

Bizonyára láthattam valakit, vagy valakiket, legalább is a kontúrérzete megvan bennem. Még szaguk is volt. Nők és férfiak voltak, vegyesen, fiatalok voltak, fiatal szaguk volt és fiatal színük. De bennem - ahogy írtam - kontúrérzetük van csak.

Odébb mennék, de nem tudok. A szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lábam. Vagy ez már a valóság lenne, vagy egy furcsán általánosított formációja a megnemtörténtnek?

Egyébként, ha azt kéred tőlem, hogy őszintén válaszoljak, megvárom a kérdést, és őszintén válaszolok rá, ígérem.

Megvonnám a vállam, ha arra kérnél, tartsak veled. Úgy éreztetem, földbe gyökereztem, ledermedtem, megmakacsoltam magam, mint egy szamár, kinek nem tetszik gazdája unszoló trágárkodása.

Aki ad, felad?

[A hideg]

A hideg összerántja a legkeményebb szívet is. Ebben is hiszek. Konok vagyok magammal szemben.

Könyörtelen szövi át magát a tél a pupillák gombsorán, én pár percre elmerengek ön-tétlenségemen, majd adok még kettő egyperces rajongást neked, hogy tudd, kivel van dolgod, majd elfelejtlek annak rendje és módja szerint; aki ad, felad.

Majd megmondom ÉN mitől nincs vége a térnek! A határokat zsebre vágtam rég, ha kéred, megmutatom
a kontúrokat,
a színeket,
a szagokat, mind megmutatom!
szádba,
füledbe,
szívedbe pakolom mindet. Csak kérned kell.

Magam repültem e fortyogó olajba
kamikaze csirkeszárnyként röppentem én
életet vesztő öntudattal némán
rikácsolta a végtelenbe tündöklő elmém

Aki ad,
felad?

Majd ha már nem adsz többet ennem, akkor tudom, nem szeretsz. Bizony így van. Akit szeretünk, őt etetjük, akit pedig nem, akit szívből gyűlölünk, őt koplaltatjuk. Nem adunk neki semmit sem másból, sem magunkból.

Tovább is van... »

Én sosem fogok neked hazudni. Megígérem.

Közlések tőlem - neked. Ígéretek, hamisak, hiteltelenek. Gyatrák, elhamarkodottak, sánták. Ilyen vagyok. Ne haragudj rám ezért, kérlek! Fogadj örökbe, fogadj szívedbe, rejts el, hamis e világ, sandít.

Mik ezek? Homok szemek? Part talán, vagy valami más? Kavicsok, gallyak, ágak, hegek. Szívemből adom, mit adhatok, és szívbe teszem, helyezem. Innen - oda. Hazugság.

Én téged sose csallak meg. Ígérem.

Közlés. Tőlem. Neked. Minden, mi éghető, egyszer lángra kap. Én hittem! Én töretlenül hittem! Én nem vagyok hitszegő, áruló, félnótás, furafigura! Én vagyok! Vagyok! A világ az, ami hamiskás, ami tökéletlen, ami nem tud viselni engem-veled.

Én mindig veled leszek! Ígérem.

Szétreped az ég, mint teleírt papírt hasítja ketté egy kéz, a fák fölött, egy vonalban velem. Velem. Úgy hiszem, magam vagyok. De lehet, hogy csak szemem, fülem, érzékem csal, és mások is vannak itt. Lélegzem. Tüdőm a reggel szagával telik, és nyugszik a szív. Lelassul a ritmus, újra helyére táncol a támlás szék, és nevetve hívom a kutyám hozzám. Ő is rám nevet, és elhiszem, hogy a vajas kenyér nem ... az soha sem eshet a vajas felére! Mindent elhitetek magammal, majd, mint ki jól végezte dolgát, összepakolom a szerszámaimat, és tovább állok. Teszek még pár, könnyelműnek bélyegzett ígéretet, aztán korhollak tovább. Nemesebb, válogatottabb szavakkal, ízesebben!

Én sosem, sosem és sosem foglak elfelejteni. Ígérem.

Mikor is történt? És hol is történt? És kivel is történt? Minden olyan egyforma, egyhangú, egyalakú, egyhitű. Semmi más, csak ez a pár elhasznált gyufa, ezek, amik maradtak. Arcom melegét tovább viszi a szél, és talán hozzád is beköszön, ajtón ablakon hézagon át, kulcslyukon, vagy más, most jelenleg még megírhatatlan módon, de hozzád elér.

Kérlek, köszönj majd rám
ha meglátsz - -
kérlek nevess majd rám
ha meglátsz - -
kérlek higgyél nekem
ha majd elfelejtesz
ha majd már nem leszek veled
- - nehéz szavak ezek
súlyuk mély, szívembe horgonyzott szavak
ígéretek


Pár esetlen homokszemet arrébb hord a szertelen utcai szél. A sarokról visszainteget, majd eltűnik, el, el tőlem, el tőlünk; vajon tudja, hová megy? Kérdeztem a minap, mennyi az idő, de nem tudta megmondani a barna szemű ember. Ezek a barna szeműek semmit sem tudnak! Óbégatnak, kiabálnak, káromkodnak, Isten nevét veszik hiába.

Hiába, a por mindig megmarad. A por marad. A gallyak, a kavicsok, a folyó, ezek mind maradnak. Csak én megyek; haladok valamerre, sarkokról visszanézek, intek, legyintek, köszönök. Ennyit tudok. Jobb lenne húzott nyakkal, lesütött szemmel járnom-kélnem köztetek.

Én sosem fogok hazudni, csalni, elfelejteni! Én mindig
mindig
és mindig
veled leszek.

Kérlek, köszönj majd rám, ha meglátsz, egy felejtett percben, egy nevezhetetlen helyen, intsél majd nekem, és tudom, hogy te vagy, akiért leélem. Akiért megélem. Akiért átélem. Átvészelem. Átmúlatom, akiért
át-keresztül járom a rengeteget a vadont, a kis erdőt a folyó mellett; nyugalom!

Nyugalom! Nyugalom! Inteni kell, és ennyi! Minden másabb lesz, meglásd! Csak pár szó, csak pár, hadarható szó, és meg is vagyunk! Nem fáj, nem hoz sebet.

Én hiszek. Te hiszel?

"Ez én
a végében meg kicsit valaki más
torkom mélyén szövöm hiú neved"

Megöregedtem, csak nem tudom, hogyan, és ledobtam magamról a kétségeket mint a vedlett bőrt. Még közelebb ólálkodtam az ismeretlenhez, nem tarva, hogy talán megégetem magam ismét, annyiadszorra, hogy már számolni sem tudok addig, és a hangra vártam. A szóra, az írásjelre, a felkiáltásra, a kérdező-módra, a hadititokra; de ehelyett mit kaptam? Kormot. Szét is kentem, annak rendje és módja szerint. Mit nekem giccs, vagy mártírkodás. Magam hoztam, magam viszem, ennyi. Nem több. A kor csak egy állapot.

Hogy kérhetnék többet, mint a legnagyobb szám, ameddig eddig valaha elszámoltam? Valahol 100 körül van, emlékeim szerint nem lehet több annál; ezek a mennyiségi viszonyok, és ezek tesznek engem azzá, ami vagyok. A mennyiség én vagyok, te meg a mértékegység. Röhejes. Rohadtul röhejes az egész. Nevetnék, ha még lenne hozzá maradék kedvem is, de ott felejtettem a pályaudvaron valamelyik mocskos szemetes mellett.

Két felül töltős ember oktalan okoskodása. Ez ám a szabadság! Eldobható papírpoharak vagyunk, kis ennivaló töltötthúsocskák egy kazalba mind! Égetnivalók! Örömködők, táncolók, hedonisták, puritánok! Ezek mind! Csodás! Napról napra nagyobb bennem az ámulat, és percről percre jobban érzem a gócot a torkomban, hogy hánynom kell! Hánynom kell és hányni is fogok! Istenúgyse!

Feszít és ereszt
lásd hogy lazul
majd feszül

Csak magam miatt lettem önmagam. Jellemtelen üres frázis, kimondhatatlan, leírhatatlan. Hasztalan kópia: gyűrött, ütött, kopott kincstári könyv. Vádlira ragadt kéretlen hínár: kellemetlenség, nyűg-nyugalom, felületi-horpadás, cipőfűzőn bog.

A megfelelő hangra várok. A hangra várok.

[Odaadjam? -- --

Belefáradtam a pusztaságba ] -- -- Tömörebb környezetre vágyok; elég ebből a túlsikált perem-imádatból! Hess! Nem megmondtam, hogy hess! Istenadta rühes ebek! Zabálni tudtok, kérni meg nem! Hess!
egy félig kievett májkrém
késen maradék vaj
kenyérhéj
ezek maradtak
odaadjam? -- --

Tovább is van... »

Várakozás.

A nő beszállt. Én válaszoltam. Megálltam. Jobbra fordultam, ahogy szoktam, stoppolt, hát megálltam, beszállt. Válaszoltam.
Minden rendben volt.
Semmi zaj sem történt.
Minden rendben volt.
Minden, minden csendes volt.
Zajtalan.
Felfoghatatlan.
Rendezett.
Tömött.
A nő ott volt, ott állt, menni akart. Konyak is volt talán. Ivott. Én nem ittam. Vezettem. Jobbra kanyarodtam, ahogy szoktam. Ott állt. Beszállt. Kérdezett. Én kérdeztem. A számom.
Felfoghatatlan.
Semmi zaj, semmi nesz, minden olyan hangtalan, kivehetetlen.
Tömött.
Ketten voltunk, aztán hirtelen hárman, a harmadikat nem ismertem, enni jött, aztán el is ment. Jobbra kanyarodtam, és ott állt.

[ Sosem késő félni. Sosem késő rettegni. Sosem késő remegő kézzel várni, el-elakadó lélegzettel figyelni, hogy vajon felfigyel ránk. Sose késő hiú ábrándot kergetni, futni olyan szekér után, ami sose vesz fel. Ezek mind-mind sose-késő-dolgok. Sose késő újrafesteni. Sose késő. SO HA SE! Sose késő felejteni, vagy kérni, hogy felejtsünk, vagy egyenesen elfelejteni, hogy felejtünk. Sose késő megkérni, megkérdezni, elhívni, felhívni, meghívni, felvenni, letenni, átadni.
Ezek mind-mind elmúlnak, ezek mind-mind felhalmozódnak, mérhetetlenül, egyenként alkotva tömeget, mérhetetlent, felfigyelhetetlent, engem. Te nem hiszel nekem. Nem hiszel bennem. Nem hiszed, hogy vagyok, hogy félek, hogy féltek, hogy szeretek, hogy gyűlölök, hogy érzem az ízt, hallom a zajt, a csendet, a fészkeket, hogy látom, a madarakat, a fákat, a levegőt, az eget, a csillagot, a napot, a helybenmaradást, a felvehetetlent, hogy ezekben hiszek, hogy mindezek közül párat tagadok.
Neked csak múló, nekem örök. ]

2010. szeptember 28-án történt az eset, délután négy és fél öt között. A nő az úttest mellett várta, hogy valaki felvegye. Az úr gépkocsijával pont azon az útvonalon tervezte, hogy hazajusson, így összetalálkoztak. A nő intett, az autó (a sofőr jól átgondolot döntésének köszönhetően) megállt. Így már ketten voltak.
Addig egyedül.
Zajtalan.
Minden csend volt.
Kérdések.
A nő beszállt és kérdezett.

Láttam a határokat elmosódni, a határokat, amikről beszéltünk, amikor ketten voltunk, egy másik történetben, annak a végén, az elején is másabb volt, de a végére jobban emlékszem.
Nehéz a visszaemlékezés.
Az emlék mázsa szám.
Agyam nehéz.
Testem tömzsül.
Fa leszek.

[ Sosem több, mint amennyit megmérsz. Hiába pakolod újra, az összeg, az érték, a mennyiség mindig ugyan az. Szeleburdi kamaszos vágyakozás hinni, hogy több lehetsz annál, mint amennyinek ő gondol. Szemüvegem munkált lencséje mögül könnyű az igazmondás illúzióját kelteni. Mondhatod nekem ezt is, vagy azt is, amit te munkálsz össze. A lényeg ugyan az. Hiába méred újra, akkor is ugyan annyi marad ]

Vagy része.
Az ág.
Zajtalan egységbetörekvés.
Egy hang.
Egy ki nem adott hang.
Egy ketrec.
Benne bábú.
Bábunak szeme, szemének színe, színének fonákja: én!
Az abroszon kivehetetlen ételdarabok között hangyák iparkodnak, úgy 12.34 körül láttam őket, amikor a hűtőhöz mentem, mert fáztam, felvettem még egy pulcsit, aztán még kettőt, majd négyet, majd hatot, a számokat is ismerem, megadtam, már régen. Nem hitted el, akkor is hitetlen voltál, már az elején, pedig tudtam, a vége.
A vége teljesen más mindig.
Mindenben más-más a vég.

Írás 28.

A magányon belül semmi sincs. Csak a peremén halványodik egy régi emlék, ott bizsereg, foszlik alá, fejem búbját megkarcolja egy réges-régen feledett falevél. Őszi fajta, szeretnivaló. Ősz van ismét, tél elő, a nyár szellenti néha pléhpofával a szaladó időt.

Nemes egymásbagyógyulás: e hermetikus bordaközi duhajkodás. A zene felemészti a táncot, a tánc felemészti a magányt. A hangok mind koronálnak, bombulásznak, mazsolásznak. Éhes vagyok.

Sistergő várakozás.
Borvirág.
Napalmszelektor.
Bóbita-tánc.
Csuha-ruha.
Nárcisz.
Barázda hajtogatás.
Szélvihar.

[ Elcsuklik a hangom, a kéz megtagadja a mozgást, a láb ledermed, az idő megáll, és várok és várok és várok
és várok és várok és várok
és várakozom. ]

Megkeressük a reggelbe azt a dolgot, amit valóban, amit feladás nélkül tudunk utálni. Mert ezt tesszük. Előtte jaj de boldogok vagyunk, jaj de álmodunk, jaj de szeretjük akkor magunkat, és jaj de szeretjük azt is, akivel esetleg, véletlen álmodni merünk.

Megszerkesztjük, pontosan kivitelezzük a világot, mint agyagból készült edényt, hogy aztán beleszórjuk magunkat, apró sejtekként beledaráljuk magunkat az álomba.

Miért keressük a reggelben egyből azt, amit utálni tudunk, ha előtte olyan de olyan de olyan boldogok voltunk?

Karokat is vadászunk, hogy integessenek, vagy legalább átöleljenek. És ha átölelnek, makacsul ragaszkodunk magunkhoz, és igen is, dacból, de sírunk, igen is, de csak azért is, taszítunk. Ha pedig integetnek, hát visszaintegetünk, és elmormolunk 12 imát, hogy jaj de rossz, hogy jaj de miért és jaj de minek.

Egyet gondolok, és máris kettő lesz belőlem. Az egyik kérdez; a másik körömrágva válaszol; ezek vagyok én. Haragtartó, önző, kortársköltő. Érzelgős kalóriabombaszakértő. Önmagát emésztő gulyásleves vagyok - - olyan igazi,  harmadik napra jól összeérett fajta. És ezzel a gulyáslevesi bájommal állok értetlenül a keserű tények fodrozódó tengere előtt, és arra gondolok, hogy gulyásleves helyett inkább hatvanmillió tonnás óceánjáró lennék, és csak úgy szelném, és szelném és szelném.

De ehelyett, magamba dőlve, árván, részegen reszketek, mint a nyári szamuráj. Ez nem tudom, hogy jött ide. Kérés nélkül, kopogás nélkül, engedély nélkül. Egyik felem, aki kérdez, intéz hozzá szavakat, míg a másik felem, aki válaszol, az ő, valójában én, de mi ketten egyek vagyunk. A konyhából ismerős szag terjeng. A szemét ismerem, azt a zöldet, barnát, feketét, kormosat, enyémet. Tükörből vagy képről, de ismerős, mindenképpen megérné, hogy még írjak róla, vagy mondjak szavakat felőle, róla, érte, felőlem mehetünk tovább én nem tartok vissza senkit sem a nevetés magától jön, nem kell ahhoz menetjegyet váltani hatvanhét nappal előtte, mielőtt még megkezdenénk.

Az utazások. Az utazások, amik igazán visszatartanak attól, hogy elmozduljak a helyemről. Már úgy megszoktam ezt a nem-kell-sehová-se-mennem létállapotot vagy tekintsük kedélyállapotnak, hogy nem is igazán izgat, hogy csengetnek, a telefonom csörög, smsjött, emailjött, megválaszoltam, köszöntem, kérdeztem, csókoltam, szerettem, utáltam, fodroztam, zöldeztem, barnáztam, a tükörből veszem, vagy képről, emlékből, vagy csak úgy kitaláltam, magamtól, az agyamból, neuronokból vagy egyenesen egy tányér
fortyogó
frissen főzött
gulyáslevesből.

Mind egyre megy
mind egybe megy
mint megy.
megy.

A megtörtént eseményekhez hozzáfűzni valóm nincs.

Letérdelünk, és elgondolkodunk azon, hogy van-e min elgondolkodnunk esetleg. Remegő kézzel izzadságot törlünk le egymás homlokáról, és mélyen belenézünk abba a bizonyos két szembe - - vajon onnan próbáljuk megtudni a választ arra a kérdésre, ami mindenkiben ott zizeg?

A megtörtént eseményekhez hozzáfűzni valóm nincs.

Tovább is van... »

Prológ

Hol vannak azok a borszagú, forma-hű égő hegedűk? Annyira hiányzik már hangotok, éget a hiány, féltek, bongó zenétek fülem nem éri többet, s így engem örök méla búgás kisért, míg szemem nem gyöngül; de most, gyötrő szenvedéssel lágy szemekkel meredek e semmittelen térbe: mit is mond ez mind nekem, millió és millió tárgyával együtt, egyetemben idővel és térrel, mérhetővel és sejthetővel, kérdem én: Mit is mond nekem ez a sok minden? És hol vannak? Hol vannak az égi zenészek?

Tovább is van... »

Mit akarsz Sybill? Sybill meg akar halni. Sybill már túl sokat tud. Sybill öregszik. Sybill látja, hogy hová fut majd be a hajó, ami még soha sem horgonyzott le. Sose vetette tengerész a horgonyt a tenger fenekére. A hajó most biztos ki fog kötni. Sybill látja - - Sybill, mit akarsz tenni? Sybill meg akar halni. Sybill látja, hogy a hajó most fog kikötni. A hajó, ami eddig csak a tágas tengert szelte, ahogy napra múlt az éj, és ahogy éjre múlt a nap.

Az asztal csupa morzsa volt, így hát letörölte, majd odébb tette a könyvet. Nyitva volt. Az oldalszámra sajnos már nem emlékszem, de tudom, hogy nagybetűkkel volt szedve egy sor: "SYBILL MEG AKAR HALNI." már nem volt éhes. A vacsorát is elfelejtette. Viszont most valamelyest kételkedek abban, hogy egyáltalán ő is evett. Vagy csak az a férfi, aki vele volt. Lényegtelen.

Mit akarsz Sybill? Sybill meg akar halni. Sybill már túl sokat tud. Sybill öregszik. Sybill látja, hogy hová fog kikötni az a bizonyos hajó. Nagy, hatalmas hajó, a legkiválóbb fákból lettek a deszkák kialakítva. Gyönyörű hajó. Gyönyörű, és még sose kötött ki sehová.

Kinéz az ablakon, és látja, hogy két, inget viselő ember integet egymásnak a folyó két oldalán. Nem értik egymás nyelvét, és már régen elfelejtették, hogy melyik evett előbb abból a kenyérből. De lehet, hogy mindezt csak képzeli, mert már olvasta valahol, vagy talán az is lehetséges, hogy csak később fogja látni. Nem tudom. Erre sem emlékszem.

Mit akarsz Sybill? Sybill meg akar halni. Sybill már túl sokat tud. Sybill öregszik. Sybill látja, hogyan integet egymásnak az inget viselő két ember és hogy többet nem lesz morzsa az asztalon. Sybill öregszik és nem tudja, és nem sejti, és mégis honnan is sejthetné, hogy honnan gurulnak elő a színes üveggolyók.

Barna szemében játszik egy lány a hegedűn; hallgatja, és becsukja a könyvet. Tudja, hogy Sybill meg akar halni, és tudja, hogy az inget viselő két ember sose fogja megismerni egymást a tenger fenekén. És azt is tudja, vagyis úgy gondolja, hogy tudja, hogy honnan gurulnak elő azok a bizonyos színes üveggolyók.

Gyönyörű ítéletidő, és mindent visz, és mindent tarol, és minden pusztul, és pusztulunk el, és rohadunk el, és de jó lesz, ha itt a sátán, és ha levisz a sátán, és ha megkérdezi a sátán, hogy mennyi idő telt el két foghatatlan között. Akkor, akkor, akkor DE JÓ IS LESZ ÉLNI AKKOR.

És láttam, hogyan kacsintott az ég pupillája
Mint ág
Mit törve és zúzva
Apró darabokra bontva
Nyes vihar
Roppant

Gyönyörű ítéletidő, és a szűz jegyében születettek előveszik legjobb oldalukat, és azzal feszengenek a többiek előtt, de-jó-így-alapon kifestik a kifesteni valót, gondolva arra, hogy akkor, akkor, akkor DE JÓ IS LESZ ÉLNI AKKOR ha már nem lesz több kérdés.

Az ég dörög, dirr-durr, cikk-cakk
Vihar van kinn, vihar van benn
Az ágak mind esnek egymásnak
A gallyak, a szálkák, a gyökerek

Gyönyörű ítéletidő, és a végét várod, mert a vég mindig édesebben fáj, mint a kezdet, ha visszagondolsz, emlékszel még, mikor bükk ága tört, mikor félsz volt minden gallyban, mikor menekülő csapásra lépni volt muszáj, és sietség volt a lábakban, és a talpakon varr, és várt és várt és várt minket valami vagy valaki, mert már nem emlékszem pontosan, hogy mennyi volt az idő akkortájt, de egyre biztos egyre biztos, hogy katonás tartásba vágtam magam, így köszöntve a nevetséges rendetlenséget.

Hullni el, el innen, törölni kell, múlni
Törni kell, muszáj leesni ágnak
Kell cérnának tűlyukból kicsúszni
Hogy vihart többé soha ne varrhass

Gyönyörű ítéletidő, hozzám búj a lehetetlen, és megkapaszkodik két karomba, mert jó neki így, mert jó lehet így neki.

Téged nem zavar az esőcseppek kopogása a homlokokon? - -

Elkezdek mesélni, aztán elfelejtem, hogy mi van velem. Nem ugranak be a történések, ha azok valóban megtörténtek. De mi van, ha nem? Elkezdek, de nem jutok magamnál tovább. Ott fák voltak az út két oldalán, és jött velem szembe. Mosolyogtunk. Megtehetjük, hogy mosolyogjunk, mert ugyanígy megtehetjük, hogy boldogok legyünk - -

Jollakottságában nem tudott mást tenni, mint közelebbről megvizsgálta a másik tenyerét, és megállapította, hogy messze még a templom. Az út két oldalán fák voltak, és jött vele szembe. Mindketten mosolyogtak, aztán megették a levest, úgy, ahogy kell, hogy el ne fogyjanak, úgy, hogy még meleg volt, mert hidegen nem kell senkinek sem. A kutyának sem kell. Az út két oldalán mentek, aztán rátaláltak egymásra. Fák voltak. Tavasz volt, és már lomb volt a fákon. A leves finom volt. Csak ültek egymással szembe, és nem mertek mondani semmit. Csend volt. Elindult egyedül, és találkozott vele. Az utca két oldalán fák voltak. - -

Téged nem zavar a percegés? - -

Kérdezd tőlem, hogy miért, és én megválaszolom, hogy hogyan - - nem veszhetünk el, mert még erre nem érkezett el az idő. Nincs még rá perc, hogy elkeveredjünk ebben a kurva tágas térben. Még nem lehet. Még nem szabad. Mosolyogtunk egymásra, aztán ketten mentünk tovább. Ettünk is aznap. Szerettük is egymást aznap. És másnap is. És harmad nap is. - -

Téged nem zavar ez az ideges tücsök ciripelés? - -

Választ adott mindenre, aztán visszaállította az órát másnap reggel kilenc óra tizenhét percre. Lassan nyolc perce válaszol, és nyolc perce figyelnek rá. Ő, aki szembe jött vele az utcán. Szeretik egymást. Ma is. Holnap is. És holnap után is. És előtte nap reggel kilenc óra tizenhét perckor is. - -


Engem nem zavar.

Az egész testében remegő hajnal megszólal, és azt suttogja arany hangon nekem, szép, kerekded szavakkal, gömbölyded mondatokban, hogy most az idő, itt az idő barátom, hogy felvegyem a legszebb ruhámat. Igazat adok neki. A nap fénytengerében megláttam a lila-színt, és T. S. Eliotra gondoltam, hogy a semmit a semmihez fogom kötni minduntalan, erőt nem sajnálva hajtom az ágat, bár visszalöki termetes erő, de nem érdekel.

Tovább is van... »

Mint sárral bekent angyal
a nap felé nyúltam
s tűnődtem fölöslegesen
önmagamon
rejtegetve a dolgokat
mit elöl hagytam;

de még így is, vakon
nyújtott testem sebzi
e kitalált vágy, e merengés
e céltalan követés
az utcakövekre rajzolja hátam
a nap, sárga korongját repeszti
széjjel bőszen az égen
belém ragyog, hogy én ragyogok benned.

Tovább is van... »