László volt, harminchárom éves, négy hónapos, tizenhét napos, hat órás és negyvenkilenc perces. Reggelente az ágyába vizelt

(Pontosabban csak akkor fordult ez elő, amikor a legfélelmetesebb gyermekkori rémálmából ébredett fel. Ebben a bizonyos álmában úgy öt vagy hat éves lehetett; maga az álom arról szólt, hogy tíz és húszfilléresek számolása közben hirtelen egy rideg, sötét, nyirkos pincében találta magát. Remélem nem röhögnek. A gyermeki elme kiismerhetetlen és kijátszhatatlan. Ez a kor előrehaladtával egyre csak romlik és romlik. Úgy veszítjük el az ártatlanságot, mint a tejfogainkat?)

Mélybarna haja volt, de igazán sötétben teljesen feketének tűnt; az olyasmi sötétben, amikor a megérzéseinkre támaszkodhatunk, ha valakit meg akarunk ismerni

(Vagy körmönfontabban fogalmazván: "agyilag visszaismételni".)

Márpedig mindig meg akarunk valakit ismerni. Fogyhatatlan vágyat keltünk magunkban már az első levegővételnél, hogy más leheletével ismerkedjünk. Addig számoljuk az eddig eltelt időt, hogy ezzel is elódázzuk azt a szükségességet, hogy meghaljunk végre. Feljegyzéseket készítünk, iktatunk, sorolunk, csoportosítunk, szerkesztünk, alcsoportokkal babrálunk és helyettesítési értékekkel.

(Most tartsunk egy lélegzetvételnyi szünetet, csak hogy minden a helyére kerüljön ide kint is, és ugyan ilyen formán oda bent is. Remélem, továbbra sem röhögnek! Ismerik maguk a szív színét?)

Arca csupa pír volt, a hideg téli szél teljesen kiszívta belőle a meleget. Csupán pár métert tett meg, míg visszaért, mégis úgy tűnt neki, mintha az egész várost át kellett volna szelnie két kiflivel meg azzal a felvágottal, amiből már rémesen elege volt. Folyton ugyan azzal a szarral próbáljuk a másik száját betömni, miközben azon örömködünk, hogy milyen jót is teszünk ezzel.

(Csupán az emberek iránti méltatlan szeretetem tart vissza attól, hogy magamba szeressek. Te ismered a szív sínét?)

Kérdezte, és lélegzet visszafojtva állt volna előtte, ha nem ismerte volna már a megszokott válasz acél hidegségét. Eltávolodtak már egymástól, annyira messze kerülvén, hogy már a hang sem jutott tovább kettejük gőgös önigazolási mániáján.

László csak pár hónappal múlt el 33 éves. Reggelente az ágyba vizel. Haja sötétbarna, arcbőre a szeme sarkában ráncos, az álla alatt megereszkedett. Havi 84.567 Ft-ot keres. A lakásától 13 kilométerre dolgozik a Kazinczy utca 7-es szám alatt. Általában a tó melletti házról álmodik, ahol kiskorában töltötte a nyarakat. Ugyan abban a házban álmodta először a rémálmokat. Maguk pedig nem ismerik a szív színét. László szomorú. László csak kérdez, László csak mereng, László csak szíveket keres, László csak füvet nyír, öltözködik, fürdik, felébred, téli széllel vacog, táncol, hegedül, elódázza a szükségszerűségét, hogy meghaljon végre. Iktat, pironkodó arccal kérdez, ismered-e szíve színét, és tudja, a válasz se rőt, se zöld, a válasz mindig ugyan az.

Izzadság már csípi a szemét. Olyan 34 és fél fok lehet ott kinn; a nap még izzóbb, mint eddig volt. Nem is annyira kérdezi,  talán inkább mondja. De még helyesebben fogalmazva, inkább olyasmi kinyilatkoztatás lehet ez, 34 és fél fokban 33 éves. Nyár van. Havi 84 és fél ezer forintért robotol a Kazinczy utca 7-es szám alatt bejelentett munkahelyén.

A nyirok rátapad a bőrömre. Meg az ő bőrére is talán, csak úgy, mint mindenki más bőrére is. Nagyobb ez a pince, mint hittem volna. Hatszázhuszonnyolc. László vagyok. Harminchárom éves. Félek, hogy elvesztem az utolsó tejfogam.