"Pontosan a harmadik vessző, az nem kell ebbe a mondatba!" -- szólt a jegyzőkönyv-kiigazító a főkamarásnak, majd odébb biggyesztette gigantikus orrának peckét, hogy jobban szemügyre vehesse az újdonsült gépkezelőt. Eme, általam is közölt felismerését egy amolyanféle lekicsinylést sugalló, elöljárói-dühvel itatott horkantással kísérte, majd pihenő állásba helyezkedett, hogy később, úgy tizenhat perc huszonhárom másodperc múlva hűlt soraim, kusza gondolataim szőnyegén eljárja azt a táncot, amit neki kiszámoltak, réges-régen, hozzá rémesen értő személyek, a negyvenharmadik szobában, a katica mellett, srégen.

A földön pontosan kiszámolt mennyiségű ölelés van, egészre kerekítve. Ennél több el nem ölelhető!

A jegyzőkönyvvezető kipréselt még két könnycseppet, vagy talán hármat, a negyedik az orra hegyén csorgott végig, majd apró szippantással magába forgatta ismét. A toll kiesett kezéből, és az ablakon át vizslatta az út menti dézsák fémes ragyogását. Annyi szépet mesélt neki édesanyja ágya mellett, munkától roggyant háttal, gyűrt kezével finoman forgatta óvó tapintását homlokán. Annyi szerelem forralta tüzes lehelettel ajkait, és most annyira összefolynak a szeretések, hogy  mind egy lesz, elválaszthatatlanul egy alakba mind.

A hideg a szívekbe szuvasodott. Bősz ígéretem csontosult vázát vágod képembe, aztán arcon köpsz. Ennyi volt, fordulsz, pördülsz, a régi számot pakolod be vagy negyvenhatodszorra, és én már az unalom legfásultabb formáit mutatom képedbe. Tükröt fújok, szembogarad kitárt ajtaja elé lehelem a téli magány minden porcát, zúzott öledbe senyvedek, majd elandalgom, mint nyúzott-nyűg kutya. Maga a gondolat is rémiszt. Csak egy az én, mégis, mennyi-hány darabban, elszórva, eladva, örökbe-kölcsön.

A földön pontosan kiszámolt ölelésszámot elosztom hatvanhatezer-háromszázhuszonnyolccal és az eredményt felírom egy kis cetlire (csak is azért, hogy el ne felejtsek később visszaemlékezni). Könnyen tagadok és nehezen ismerek fel ismeretlen arcokat, hangokat, ízeket, tapintásokat, túlpolarizált amúgy késhegynyi gondokat böködő áskálódókat. Ez mind tőlem idegen, mondhatni testidegen. És ami a szívhez közelít, az a szájtól távol marad. Lecsókolom a hátralévőt, és már kérem is, amit elfelejtettem, azokat a számokat, mennyiségeket, kéréseket és választásokat, mindet! Egy helyre tenném, mi kedves szívemnek, és mind egy helyre, mely nekem szitok.

Kiszámolták már régen az ahhoz értők, precízen, pontosan, kerekítve az öltések számát, az ölelések mennyiségi és minőségi fokozatait, a gömbölyű formák elhamvasodásának faktorait, a szív-szerelem féltő gondjait, a testi bénulás esélyének fintorát, ezt mind, mind kiszámolták. Itt a cetlin a szám, a jegyzőkönyvben pedig furcsa, faramuci kutatások álszent dologra intő sürgetése arra bír, hogy az utca két felét kísérő bádog vödrök mély moraját zúgjam füledbe untalan, napkelte-napnyugta közt, a házfalak között, a bénult léptek alatt, a koccanás és csönd között, magunk között, anyám haja között, a szél között, a fű között, lelkünk között-félúton.

Únt utam vissza vezet, honnan indultam, tébolyult félmagányom csörtetve elfelejtem, múltam aprólékosan szétdobálom font arcaitok hűlt hevén, hogy hűlt parazsamba mély zene szúrja ráspolyát a kiismerhetetlennek.