Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz

A kedvedért átadom magam, a kedvedért megízlelem magam, a kedvedért elhagyom magam. A kedvedért bármit megteszek. Ha kérsz, engem kapsz. Balgaság hát megtagadni engem, ezzel együtt mindent, magamat kivéve, kivétel nélkül, üszkösödve, kerekítve, gyáván feladni.

Félek, az idő eldarál. Túl gyorsan ad nekem, és még gyorsabban vesz el tőlem. Már előre félek, hogy megtagadsz, nem szólítasz meg, ott hagysz, kitéve a csőcselék igényének. Ürühússal kevernek össze, és felfalnak. Lenyelnek, egész egyszerűen elfogyasztanak. Félek, hogy nem értesz meg, pedig értelmesen szólok hozzád.

Nem írok én már semmit, mert nincs miről írjak. Elfogytak a gondolatok, a vágyak, a hitek, a remények, a kétségbeesések, az örömködések, a vágyakozások, az álmok, az ébredések, a nappalok, az éjjelek, a fürdések, a vigasztalások, a kegyetlenkedések, a megöregedéstől való félelem keltette rémületek, a vigyorgások, a könnyek, a lebiccenő fejek, a félrenézések, az orrfújások, a ketrectelenségek, a magunkba-révedések, az elérhetőségek, a megtehetem-de-még-sem-teszem tettek, a tettelen tettetések, a borotvapengék, a hegek.

A kedvedért felgyújtom magam, a kedvedért megadom magam, feladom magam, eladom magam. Nem írok, nem tudok írni, nincs miről írjak, nincs kinek írjak, nincs.

Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig, úgy kettő és négy egész hatvanhat ezred másodpercig. A mérhető határokon belül maradtunk, és ennek örültem. A jegyzőkönyvet megírtam, majd visszatettem a tollat a helyre. Elbeszélgettünk még az épület előtti kertben a diófa alatt, és megkérdezted, messze van-e még az ősz. Csacska kérdés volt, már tudom, csacska, és nem is vártad annyira, hogy megválaszoljam, inkább csak hallani akartad, hogyan fogom ezt, az általad valószínűleg leleményesnek, és egyben fifikásnak nevezhető kérdést a magam kicsinyes és önelégült módján megválaszolni. Egész egyszerűen szenvedtetsz, és mindennek még örülsz is. Folyton teszed, megállás nélkül, a diófa alatt, a kertben, a kerítések mentén, a tereken, utcákon, megállókban, térden, vagy állva, a fán kívül, álmomban és ébren, egyaránt mindenkor és mindenhol. Mindenkivel, főleg velem, magam nélkül és önmagammal egyben. Én magamnak. Te nekem. Mindenhol csak szenvedtetsz, és élvezed, ahogy kihagy az agyam, ahogy elfelejtődik bennem a felejtésre rendelt.

A kedvedért emlékszem. A kedvedért nem felejtek. A kedvedért megválaszolok bármit, amit akarsz.

Egy pillanatig tartott csak, és vége volt. Egy pillanatig tartott. Már már el is hittem volna, hogy valóban beszélek, és hogy valóban hallgatnak, de aztán, mint mindig, jött a felismerés, a ráismerés, az elismerés, a becsődöltség újabb érzete, hogy valóban nincs az, akit odahiszek, gondolok, vélek, rebegek, hebegek, habogok, és nem nem nem nem sok értelme van az egésznek, ha visszaolvasom, ha ráolvasom, ha elolvasom, a termek mind hidegek, a padló nedves, a falak sárgák, az ablaküvegek deresek. Tél van. Az ősz már elmúlt, és nem álltunk mi sehol, és én sem voltam sehol, és éhes sem voltam, sem pedig szomjas, és mindez nem is történt meg, sőt, valójában semmi sem történik meg sose.

Nem értem az órát, nem értem a perceket
ezeket a keserű, ólmos lépteket
minden olyan izomtalan
nem ragadó, hetyke, parázna láz