Hópihék tánca a múltba bealtat,    elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad,    fázik a szív, mint fázik a kéz;

Én megállok itt, és ebből a pontba sűrűsödő pillanatból
széthúzom a sík néma szövetét,
válladra terítem, mert harcos szádból
sikoltod öntelt-önkényed repedt hangjait,
de titkon eléred, hogy bennem összeálljon a kép,
és gyanítsam, fázol;

Hópihék tánca a múltba bealtat,    elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad,    fázik a szív, mint fázik a kéz;

Tudom, ez csupán csacska emléked lángja,
mi kormoz ez őszi képben,
ahogy lépteid képe mind homályba horpad,
feled a szív, mint feled a kéz;

A tekintet súlyos most, a szem fáradt,
látni nem szeretne,
kisgyerek mód huncut és komolytalan,
bírnom nehéz vele;

Hópihék tánca a múltba bealtat,    elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad,    fázik a szív, mint fázik a kéz;

Én megállok itt, egy centit sem tovább,
több grammot a szív nem cipel,
több terhet nem visel magán,
hát én megállok itt, egy centit sem tovább.

Hópihék tánca a múltba bealtat,    elvarrom életem hűs szövetét,
Reszkető lábadra tél hava olvad,    fázik a szív, mint fázik a kéz;