[A Fa]

Én személy szerint felcsapom ág karom magam fölé, és rügyre várva belezöldülök a társaságba. Jófajta társaság ez; kussol, némán tűr, nő, terjed, elhal. Szépek vagyunk így együtt. Barnák, sötétek, zöldek, ősszel sárgák-bronzok, télen kopaszak.

Bizonyára láthattam valakit, vagy valakiket, legalább is a kontúrérzete megvan bennem. Még szaguk is volt. Nők és férfiak voltak, vegyesen, fiatalok voltak, fiatal szaguk volt és fiatal színük. De bennem - ahogy írtam - kontúrérzetük van csak.

Odébb mennék, de nem tudok. A szó szoros értelmében földbe gyökerezett a lábam. Vagy ez már a valóság lenne, vagy egy furcsán általánosított formációja a megnemtörténtnek?

Egyébként, ha azt kéred tőlem, hogy őszintén válaszoljak, megvárom a kérdést, és őszintén válaszolok rá, ígérem.

Megvonnám a vállam, ha arra kérnél, tartsak veled. Úgy éreztetem, földbe gyökereztem, ledermedtem, megmakacsoltam magam, mint egy szamár, kinek nem tetszik gazdája unszoló trágárkodása.

Aki ad, felad?

[A hideg]

A hideg összerántja a legkeményebb szívet is. Ebben is hiszek. Konok vagyok magammal szemben.

Könyörtelen szövi át magát a tél a pupillák gombsorán, én pár percre elmerengek ön-tétlenségemen, majd adok még kettő egyperces rajongást neked, hogy tudd, kivel van dolgod, majd elfelejtlek annak rendje és módja szerint; aki ad, felad.

Majd megmondom ÉN mitől nincs vége a térnek! A határokat zsebre vágtam rég, ha kéred, megmutatom
a kontúrokat,
a színeket,
a szagokat, mind megmutatom!
szádba,
füledbe,
szívedbe pakolom mindet. Csak kérned kell.

Magam repültem e fortyogó olajba
kamikaze csirkeszárnyként röppentem én
életet vesztő öntudattal némán
rikácsolta a végtelenbe tündöklő elmém

Aki ad,
felad?