Én sosem fogok neked hazudni. Megígérem.

Közlések tőlem - neked. Ígéretek, hamisak, hiteltelenek. Gyatrák, elhamarkodottak, sánták. Ilyen vagyok. Ne haragudj rám ezért, kérlek! Fogadj örökbe, fogadj szívedbe, rejts el, hamis e világ, sandít.

Mik ezek? Homok szemek? Part talán, vagy valami más? Kavicsok, gallyak, ágak, hegek. Szívemből adom, mit adhatok, és szívbe teszem, helyezem. Innen - oda. Hazugság.

Én téged sose csallak meg. Ígérem.

Közlés. Tőlem. Neked. Minden, mi éghető, egyszer lángra kap. Én hittem! Én töretlenül hittem! Én nem vagyok hitszegő, áruló, félnótás, furafigura! Én vagyok! Vagyok! A világ az, ami hamiskás, ami tökéletlen, ami nem tud viselni engem-veled.

Én mindig veled leszek! Ígérem.

Szétreped az ég, mint teleírt papírt hasítja ketté egy kéz, a fák fölött, egy vonalban velem. Velem. Úgy hiszem, magam vagyok. De lehet, hogy csak szemem, fülem, érzékem csal, és mások is vannak itt. Lélegzem. Tüdőm a reggel szagával telik, és nyugszik a szív. Lelassul a ritmus, újra helyére táncol a támlás szék, és nevetve hívom a kutyám hozzám. Ő is rám nevet, és elhiszem, hogy a vajas kenyér nem ... az soha sem eshet a vajas felére! Mindent elhitetek magammal, majd, mint ki jól végezte dolgát, összepakolom a szerszámaimat, és tovább állok. Teszek még pár, könnyelműnek bélyegzett ígéretet, aztán korhollak tovább. Nemesebb, válogatottabb szavakkal, ízesebben!

Én sosem, sosem és sosem foglak elfelejteni. Ígérem.

Mikor is történt? És hol is történt? És kivel is történt? Minden olyan egyforma, egyhangú, egyalakú, egyhitű. Semmi más, csak ez a pár elhasznált gyufa, ezek, amik maradtak. Arcom melegét tovább viszi a szél, és talán hozzád is beköszön, ajtón ablakon hézagon át, kulcslyukon, vagy más, most jelenleg még megírhatatlan módon, de hozzád elér.

Kérlek, köszönj majd rám
ha meglátsz - -
kérlek nevess majd rám
ha meglátsz - -
kérlek higgyél nekem
ha majd elfelejtesz
ha majd már nem leszek veled
- - nehéz szavak ezek
súlyuk mély, szívembe horgonyzott szavak
ígéretek


Pár esetlen homokszemet arrébb hord a szertelen utcai szél. A sarokról visszainteget, majd eltűnik, el, el tőlem, el tőlünk; vajon tudja, hová megy? Kérdeztem a minap, mennyi az idő, de nem tudta megmondani a barna szemű ember. Ezek a barna szeműek semmit sem tudnak! Óbégatnak, kiabálnak, káromkodnak, Isten nevét veszik hiába.

Hiába, a por mindig megmarad. A por marad. A gallyak, a kavicsok, a folyó, ezek mind maradnak. Csak én megyek; haladok valamerre, sarkokról visszanézek, intek, legyintek, köszönök. Ennyit tudok. Jobb lenne húzott nyakkal, lesütött szemmel járnom-kélnem köztetek.

Én sosem fogok hazudni, csalni, elfelejteni! Én mindig
mindig
és mindig
veled leszek.

Kérlek, köszönj majd rám, ha meglátsz, egy felejtett percben, egy nevezhetetlen helyen, intsél majd nekem, és tudom, hogy te vagy, akiért leélem. Akiért megélem. Akiért átélem. Átvészelem. Átmúlatom, akiért
át-keresztül járom a rengeteget a vadont, a kis erdőt a folyó mellett; nyugalom!

Nyugalom! Nyugalom! Inteni kell, és ennyi! Minden másabb lesz, meglásd! Csak pár szó, csak pár, hadarható szó, és meg is vagyunk! Nem fáj, nem hoz sebet.

Én hiszek. Te hiszel?