"Ez én
a végében meg kicsit valaki más
torkom mélyén szövöm hiú neved"

Megöregedtem, csak nem tudom, hogyan, és ledobtam magamról a kétségeket mint a vedlett bőrt. Még közelebb ólálkodtam az ismeretlenhez, nem tarva, hogy talán megégetem magam ismét, annyiadszorra, hogy már számolni sem tudok addig, és a hangra vártam. A szóra, az írásjelre, a felkiáltásra, a kérdező-módra, a hadititokra; de ehelyett mit kaptam? Kormot. Szét is kentem, annak rendje és módja szerint. Mit nekem giccs, vagy mártírkodás. Magam hoztam, magam viszem, ennyi. Nem több. A kor csak egy állapot.

Hogy kérhetnék többet, mint a legnagyobb szám, ameddig eddig valaha elszámoltam? Valahol 100 körül van, emlékeim szerint nem lehet több annál; ezek a mennyiségi viszonyok, és ezek tesznek engem azzá, ami vagyok. A mennyiség én vagyok, te meg a mértékegység. Röhejes. Rohadtul röhejes az egész. Nevetnék, ha még lenne hozzá maradék kedvem is, de ott felejtettem a pályaudvaron valamelyik mocskos szemetes mellett.

Két felül töltős ember oktalan okoskodása. Ez ám a szabadság! Eldobható papírpoharak vagyunk, kis ennivaló töltötthúsocskák egy kazalba mind! Égetnivalók! Örömködők, táncolók, hedonisták, puritánok! Ezek mind! Csodás! Napról napra nagyobb bennem az ámulat, és percről percre jobban érzem a gócot a torkomban, hogy hánynom kell! Hánynom kell és hányni is fogok! Istenúgyse!

Feszít és ereszt
lásd hogy lazul
majd feszül

Csak magam miatt lettem önmagam. Jellemtelen üres frázis, kimondhatatlan, leírhatatlan. Hasztalan kópia: gyűrött, ütött, kopott kincstári könyv. Vádlira ragadt kéretlen hínár: kellemetlenség, nyűg-nyugalom, felületi-horpadás, cipőfűzőn bog.

A megfelelő hangra várok. A hangra várok.