[Odaadjam? -- --

Belefáradtam a pusztaságba ] -- -- Tömörebb környezetre vágyok; elég ebből a túlsikált perem-imádatból! Hess! Nem megmondtam, hogy hess! Istenadta rühes ebek! Zabálni tudtok, kérni meg nem! Hess!
egy félig kievett májkrém
késen maradék vaj
kenyérhéj
ezek maradtak
odaadjam? -- --

Feladom. Felcsapom karom a magasba, és azt mondom: feladom. Nem érdekelnek már a célok, a szenvedések, az örömök, a várhatók, a megismerhetők. Feladom. Engem nem találhattok meg, engem nem ismerhettek meg. Engem nem szerethettek meg, gyalázó, tínézser nyelvvel-ésszel elmondom, hogy feladom. Kihisztizem magam, égbe csapott karokkal, markokat felétek, kézfejet magam mögé, úgy, ahogy jó, könnyezve, ordítva, akkor is mondom, hogy
feladom
félig kievett
maradék
héj
vagyok.
odaadjam? -- --


E világban tékozló hangtalan csöves szid; kutya vagyok én, hogy így beszéljen velem? Belerúgok, ottmarad. Nem szól többet vissza. Elintéztem. Boldog vagyok. Minden elintézés után ilyen boldog lennék, akkor lenne jó. Iszom. Egy sört. Jobb lesz. Hess!
a fák háncsát valaki
sújtja
biztos hallod te is
odaadjam? -- --

Mindig ez a kényszeres adok-kapok, ezt a háncsolatlan, redőzött stílus, ez a helytelen írás, ez a sok betű-szám-szó-mondat. Értelmetlen, művészúr. Nem kéne magának lefeküdnie végre, vagy talán kicsit elgondolkodni, mégis merre hová hogy hol a cél, a céltalanság, a kezdet a vég, e kettő közé végre valamit tenni, mert így eléggé satnya. Vagy hogy is mondjam magának.
borszagú öreg borostás
rémek
háncsolják a frissen
festett végtelent
odaadjam?
az estébe magzik fel
izzadó magányom gyűlik
húsomba gyökeret ereszt
gyáván
álmomat mérgezi
de keltére tűnik
arcom mögé reped -- --

Te miattad, meg a lázas túlkapásaid miatt vagyunk már megint ott, ahonnan kiindultunk. Ismét vissza kellett lépni két mezőt, ráadásul még egy körből kimaradunk. Végre egyszer megtanulhatnád befogni a szádat, és csak akkor és csak is akkor beszélni, ha már kétszer átgondoltad, mit is fogsz mondani. Nem lehet így veled együtt élni!Elhagylak. Utállak. Megvetlek. Darabollak. Olvaslak. Írlak. Mindig veled. Odaadjam?
világot láttam hullni darabba
ezer kis szilánkba fogyni fájón
én, ki pusztába tudatlan ténfereg
úgy kelek ösztönből fel-s-alá köztetek
ti, lábast himbáló ostoba fejek
zaklassatok, csak utáljatok!
vágyaim látni törni szilánkra fájón
imádni az eget, e feszített hálót
szegett fejű meredő csonkok
iszappal megszívott csontok -- --
odaadjam? odaadjam? úgy is tudom, hogy kell, ne tagadd, utálom, hogy tagadsz
utállak és utálom hogy sose mondod el, hogy valójában mit gondolsz
utállak és mint tudatlan mentem a pusztába, és léptem kettőt, léptem hármat, láttam ezt azt, el is mondhatnám, le is írhatnám, de nem teszem; ez az emlék az enyém, csak az enyém és ezt sose veszitek el tőlem, ti rusnya vadak, ti kiéhezett csodaviolák, naptörő cickányok, legyek!
mint tudatlan mentem szerte
a pusztába
úgy kelek most köztetek fel s alá
nyakamra égőn ér a nap
szememmel takartam künn a pusztában
az eget, e feszített hálót; odaadjam? kell?
mint tudatlan, úgy szeltem a pusztát
dög módra, rejtett ösztön akarat láncán
Ösztönöm, e mérgezett lánc: odaadjam?
havonta megvonom magam, majd újra rám szokom. -- --

[Odaadom!

Elgáncsolsz, látom! --]