Várakozás.

A nő beszállt. Én válaszoltam. Megálltam. Jobbra fordultam, ahogy szoktam, stoppolt, hát megálltam, beszállt. Válaszoltam.
Minden rendben volt.
Semmi zaj sem történt.
Minden rendben volt.
Minden, minden csendes volt.
Zajtalan.
Felfoghatatlan.
Rendezett.
Tömött.
A nő ott volt, ott állt, menni akart. Konyak is volt talán. Ivott. Én nem ittam. Vezettem. Jobbra kanyarodtam, ahogy szoktam. Ott állt. Beszállt. Kérdezett. Én kérdeztem. A számom.
Felfoghatatlan.
Semmi zaj, semmi nesz, minden olyan hangtalan, kivehetetlen.
Tömött.
Ketten voltunk, aztán hirtelen hárman, a harmadikat nem ismertem, enni jött, aztán el is ment. Jobbra kanyarodtam, és ott állt.

[ Sosem késő félni. Sosem késő rettegni. Sosem késő remegő kézzel várni, el-elakadó lélegzettel figyelni, hogy vajon felfigyel ránk. Sose késő hiú ábrándot kergetni, futni olyan szekér után, ami sose vesz fel. Ezek mind-mind sose-késő-dolgok. Sose késő újrafesteni. Sose késő. SO HA SE! Sose késő felejteni, vagy kérni, hogy felejtsünk, vagy egyenesen elfelejteni, hogy felejtünk. Sose késő megkérni, megkérdezni, elhívni, felhívni, meghívni, felvenni, letenni, átadni.
Ezek mind-mind elmúlnak, ezek mind-mind felhalmozódnak, mérhetetlenül, egyenként alkotva tömeget, mérhetetlent, felfigyelhetetlent, engem. Te nem hiszel nekem. Nem hiszel bennem. Nem hiszed, hogy vagyok, hogy félek, hogy féltek, hogy szeretek, hogy gyűlölök, hogy érzem az ízt, hallom a zajt, a csendet, a fészkeket, hogy látom, a madarakat, a fákat, a levegőt, az eget, a csillagot, a napot, a helybenmaradást, a felvehetetlent, hogy ezekben hiszek, hogy mindezek közül párat tagadok.
Neked csak múló, nekem örök. ]

2010. szeptember 28-án történt az eset, délután négy és fél öt között. A nő az úttest mellett várta, hogy valaki felvegye. Az úr gépkocsijával pont azon az útvonalon tervezte, hogy hazajusson, így összetalálkoztak. A nő intett, az autó (a sofőr jól átgondolot döntésének köszönhetően) megállt. Így már ketten voltak.
Addig egyedül.
Zajtalan.
Minden csend volt.
Kérdések.
A nő beszállt és kérdezett.

Láttam a határokat elmosódni, a határokat, amikről beszéltünk, amikor ketten voltunk, egy másik történetben, annak a végén, az elején is másabb volt, de a végére jobban emlékszem.
Nehéz a visszaemlékezés.
Az emlék mázsa szám.
Agyam nehéz.
Testem tömzsül.
Fa leszek.

[ Sosem több, mint amennyit megmérsz. Hiába pakolod újra, az összeg, az érték, a mennyiség mindig ugyan az. Szeleburdi kamaszos vágyakozás hinni, hogy több lehetsz annál, mint amennyinek ő gondol. Szemüvegem munkált lencséje mögül könnyű az igazmondás illúzióját kelteni. Mondhatod nekem ezt is, vagy azt is, amit te munkálsz össze. A lényeg ugyan az. Hiába méred újra, akkor is ugyan annyi marad ]

Vagy része.
Az ág.
Zajtalan egységbetörekvés.
Egy hang.
Egy ki nem adott hang.
Egy ketrec.
Benne bábú.
Bábunak szeme, szemének színe, színének fonákja: én!
Az abroszon kivehetetlen ételdarabok között hangyák iparkodnak, úgy 12.34 körül láttam őket, amikor a hűtőhöz mentem, mert fáztam, felvettem még egy pulcsit, aztán még kettőt, majd négyet, majd hatot, a számokat is ismerem, megadtam, már régen. Nem hitted el, akkor is hitetlen voltál, már az elején, pedig tudtam, a vége.
A vége teljesen más mindig.
Mindenben más-más a vég.

Írás 28.

A magányon belül semmi sincs. Csak a peremén halványodik egy régi emlék, ott bizsereg, foszlik alá, fejem búbját megkarcolja egy réges-régen feledett falevél. Őszi fajta, szeretnivaló. Ősz van ismét, tél elő, a nyár szellenti néha pléhpofával a szaladó időt.

Nemes egymásbagyógyulás: e hermetikus bordaközi duhajkodás. A zene felemészti a táncot, a tánc felemészti a magányt. A hangok mind koronálnak, bombulásznak, mazsolásznak. Éhes vagyok.

Sistergő várakozás.
Borvirág.
Napalmszelektor.
Bóbita-tánc.
Csuha-ruha.
Nárcisz.
Barázda hajtogatás.
Szélvihar.

[ Elcsuklik a hangom, a kéz megtagadja a mozgást, a láb ledermed, az idő megáll, és várok és várok és várok
és várok és várok és várok
és várakozom. ]