Megkeressük a reggelbe azt a dolgot, amit valóban, amit feladás nélkül tudunk utálni. Mert ezt tesszük. Előtte jaj de boldogok vagyunk, jaj de álmodunk, jaj de szeretjük akkor magunkat, és jaj de szeretjük azt is, akivel esetleg, véletlen álmodni merünk.

Megszerkesztjük, pontosan kivitelezzük a világot, mint agyagból készült edényt, hogy aztán beleszórjuk magunkat, apró sejtekként beledaráljuk magunkat az álomba.

Miért keressük a reggelben egyből azt, amit utálni tudunk, ha előtte olyan de olyan de olyan boldogok voltunk?

Karokat is vadászunk, hogy integessenek, vagy legalább átöleljenek. És ha átölelnek, makacsul ragaszkodunk magunkhoz, és igen is, dacból, de sírunk, igen is, de csak azért is, taszítunk. Ha pedig integetnek, hát visszaintegetünk, és elmormolunk 12 imát, hogy jaj de rossz, hogy jaj de miért és jaj de minek.