Egyet gondolok, és máris kettő lesz belőlem. Az egyik kérdez; a másik körömrágva válaszol; ezek vagyok én. Haragtartó, önző, kortársköltő. Érzelgős kalóriabombaszakértő. Önmagát emésztő gulyásleves vagyok - - olyan igazi,  harmadik napra jól összeérett fajta. És ezzel a gulyáslevesi bájommal állok értetlenül a keserű tények fodrozódó tengere előtt, és arra gondolok, hogy gulyásleves helyett inkább hatvanmillió tonnás óceánjáró lennék, és csak úgy szelném, és szelném és szelném.

De ehelyett, magamba dőlve, árván, részegen reszketek, mint a nyári szamuráj. Ez nem tudom, hogy jött ide. Kérés nélkül, kopogás nélkül, engedély nélkül. Egyik felem, aki kérdez, intéz hozzá szavakat, míg a másik felem, aki válaszol, az ő, valójában én, de mi ketten egyek vagyunk. A konyhából ismerős szag terjeng. A szemét ismerem, azt a zöldet, barnát, feketét, kormosat, enyémet. Tükörből vagy képről, de ismerős, mindenképpen megérné, hogy még írjak róla, vagy mondjak szavakat felőle, róla, érte, felőlem mehetünk tovább én nem tartok vissza senkit sem a nevetés magától jön, nem kell ahhoz menetjegyet váltani hatvanhét nappal előtte, mielőtt még megkezdenénk.

Az utazások. Az utazások, amik igazán visszatartanak attól, hogy elmozduljak a helyemről. Már úgy megszoktam ezt a nem-kell-sehová-se-mennem létállapotot vagy tekintsük kedélyállapotnak, hogy nem is igazán izgat, hogy csengetnek, a telefonom csörög, smsjött, emailjött, megválaszoltam, köszöntem, kérdeztem, csókoltam, szerettem, utáltam, fodroztam, zöldeztem, barnáztam, a tükörből veszem, vagy képről, emlékből, vagy csak úgy kitaláltam, magamtól, az agyamból, neuronokból vagy egyenesen egy tányér
fortyogó
frissen főzött
gulyáslevesből.

Mind egyre megy
mind egybe megy
mint megy.
megy.