Prológ

Hol vannak azok a borszagú, forma-hű égő hegedűk? Annyira hiányzik már hangotok, éget a hiány, féltek, bongó zenétek fülem nem éri többet, s így engem örök méla búgás kisért, míg szemem nem gyöngül; de most, gyötrő szenvedéssel lágy szemekkel meredek e semmittelen térbe: mit is mond ez mind nekem, millió és millió tárgyával együtt, egyetemben idővel és térrel, mérhetővel és sejthetővel, kérdem én: Mit is mond nekem ez a sok minden? És hol vannak? Hol vannak az égi zenészek?

Vers

Mint akaratod szívembe torzul tűzi hévvel
úgy markol magába féltő hittel egy gondolat
sebesen hajlanak ágai bükkfánknak délre
és szenesedett bolhacsodánk északnak tartana.

Monológ 1

És még csak mellettem sem voltatok, és most azt várjátok el tőlem, hogy bármiféle együttérzést, bámulatot vagy csodálatot mutassak! Hát nem! Ezzel ellentétben mélyen megvetlek titeket, az összes alantas, semmittelen cselekedeteitekkel együtt, vagy azon kívül, lényeg-mentesen, hát NEM!

Monológ 2

Csak a búgást hallottam. Egy folyamatos, szakadatlan búgást, meg némi pisszegést a sarkokból, abból a négy sarokból, amit már annyira jól ismertem, hogy behunyt szemmel, még ha tízszer tizenötször körbe is forgattak engem, akkor is rájuk tudtam mutatni jobb mutatóujjammal. De maradjunk a búgásnál. Annál a bugásnál, amit akkor hallottam. Meg a pisszegéseknél. Határozott, mérhető időközönként vagy három négy pisszegés volt, a négy sarok felől, melyeket - mint már írtam - ismertem. Minden mögött van valami más. A búgás mögött is, bizonyára. Az én aljas, alantas, bántó tetteim mögött is meghúzódik valami alázatos, valami hatalmas, valami emberiség melletti, vagy legalább is erre gondolok. De nem vagyok benne biztos, ha tízszer tizenötször megforgatnának tengelyem körül, még mindig így gondolnám. Viszont az biztos, hogy minden mögött van valami. Nomeg, hogy mindenhol vannak elejtett dolgok, és azon dolgok mögött is van valami, meg az elejtésük mögött is van. Annyi minden van már más mögött, hogy szinte a számát sem lehetne megmondani, nem hogy az eredetét, milyenségét, minőségét, célját, vagy nevezzük akár hogyan is létezésük eredőjét, mibenlétét és célját.

Monológ 3

És még csak meg sem kérdeztétek, hogy jól vagyok-e. Ott feküdtem a sárban, kezemben azzal a rohadt papírral, rajta egy számmal (37, ha valakit érdekel), és meg sem kérdeztétek, hogy vagyok. Senkit sem érdekel már semmi. Ez a nagy helyzet.

Monológ 4

Elköszöntünk, és a búgást hallgattam még pár percig. Próbáltam lenyugodni, helyre tenni a szavakat úgy, ahogy te érthetted őket, de sehogy sem jutottam dűlöre - se magammal, sem veled kapcsolatban; a mondandódról már nem is beszélve. Mindig is modnani akartál nekem valamit, csak a helyes szavakat kellett megtalálnod, és a helyes időt, hogy mindezeket számomra, fogható módban és modorban előadd, és én azokat - legjobb tudásom szerint - magamra fordítsam. És most itt állok, üresen, mint egy régen kongatott harang, és nyomokat keresek, helyeket, hegeket, mélységeket és magasságokat, szélességeket és hosszúságokat, bontott morlaniorokat, sebendulákat, nyikervorzsenyeket és a többi, jól átfordított dolgot, magamnak, enni, inni, gondolkodni, álmodni, - és ti még rám se gondoltatok, velem se voltatok, nem is segítettetek elbújtatok a hangok mögé az elfelejtett dolgok mögé a szavak mögé azok mögé a szavak mögé melyeket még ki sem mondott senki sem a szavaknál tartok megint meg az elhagyott, elrejtett, elvesztett, elfelejtett szavaknál amik már senkinek sem rémlenek amikre már senki sem emlékszik csak voltatok és vártátok hogy legyek hogy cél legyek hogy vas legyek hogy beton legyek hogy ég legyek hogy nap legyek hogy egész egyszerűen nektek legyek birtok; önös célos mindenes!

Vers 2

Mint akaratod szívembe féltő hittel
sebez
hajlatokban északnak bolhacsordák
intenek

Zenét!

<függöny>