A részletek.
Emlékeztetnem kell magamat a részletekre. Félek, ha lehagyok valamit, vagy eltitkolok, már nem lesz esélyem arra, hogy újra az egészet kaphassam vissza. Az esély pedig nagy dolog, komolyan is kell venni. Bánom már, hogy eddig nem tulajdonítottam neki akkora fontosságot, mint amekkorát megérdemelt volna akkoriban. Szertelen voltam, mondhatni gyerekes. A játék, a kacérkodás, a nagyotmondás volt a mindenem. És most, a részletekért való hajszába fáradok el inkább.

Sokszor arra ébredek, hogy teljesen elzsibbad a jobb karom. Pedig kényesen ügyelek arra (hiszen a részletek közül is a legfontosabb), hogyan alszom el. Pontosabban, milyen pózban; a végtagjaim ugyan azzal a felesleges törekvéssel igazítom a megfelelő helyre, amivel azon célomat kívánom elérni, hogy ne ébredjek arra, hogy teljesen elzsibbadt a karom. Mindeddig hiába.

Mindig minden hiába. A célok, és az azokért áldozott tettek, léptek, karnyújtások. Minden reménytelen. A részletekben kerestem a megoldást, a számvetésben, a tekintetekben, a ki nem mondott szavakban, mert azok, ugye, nem hazudhatnak. Milyen balga is az, aki ragaszkodni vágyik!

Semmi.
Csak tőlem, felém. A réseken át is csak nem várt szagok jönnek ahelyett, amikről álmodtam. Csendben ülök. Azt írták, megérzem majd, de csak a hideget érzem, és ezt a fojtogató semmi-tudást. Miért akartam én mindig a mindenért élni?

Félénk vagyok, izzad a tenyerem. Úgy érzem, ha belenézek a szemedbe, kilopsz belőlem valamit, és majd, másnak azzal fogsz kérkedni; mi ez, ha nem harc? És már a csata előtt tudom, vesztettem. Vesztettem már rongyot, meg egyéb kacatot eleget. Most miért is?

Csendben szerzek és csendben adok. A hidegben, mert télre ez marad, mert télre ez jár. Ha a rend nem lenne, kupacban állna mindaz, mit évek során gyűjtöttem magamnak. A rend tehet mindenről, és a csend.

A tárgyak csendjében zárkózott az emlék; mintha agyam lenne ennyi másfajta formában, hol nálam, hol másnál, de mindenhol alakban. A tárgyakért tanultam meg járni?

Az imákat javarészt a mamától tanultam. A régi házban minden este elmondtunk egyet, és már aludtam is. Álmot adott szememre az Isten; bárcsak én is álmot adhattam volna neki! De mire megyek ezekkel a hamiskás kérlelésekkel, ha rám senki sem hallgat? Ezért tanultam meg ezt a beszédet?

A fagyott földek ugyan abban a lében áztak, mint én! Hát nem emlékszel? De kérdésem hiába, engem nem hallasz, csak fekete konyhakőre durranó pohár, ennyi talán, ami az én hangom neked: semmi.

Hívom én, de mind hiába
a szó, mit mondok: hasztalan
fülét tárja más irányba
rám nem hallgat, mást kutat.

Ezek a dolgok, miket gyúrtunk
nézd, figyeld, okulj!
hisz forma nélkül nehéz a lét
alak nélkül minden láthatatlan
csak sejthető, csak vélhető
veszthetetlen, nyerhetetlen
hős dolog; -- -- lennék az
szívesebben, mint ez; – –

Gyűrt lepedőnk’ simítja szét
pár perce még pajkos kezed
s pár hét múlva int majd
nekem
örökké vagy csak pár percig tartó
búcsút
hogy az ismételt rátalálás öröme
tüskés testtel kaparja torkomat
mint aki folyton felejti dolgait
újra és újra találja őket, máshol
másnál; -- -- úgy rajongok én is; – –

A szép, az befelé lát, s vak kifelé
a bentet csak az üresség
vagy az attól való rideg félelem rágja
míg a kint ázik
kézben esernyő
az ujj pedig mutat
rámutat
hív, piszkál, kapar
a magány, e hűvös kabát
rám tapad
óv, vagy fogva tart
én tudom nevét
de nem mondhatom el
mert titok
elvileg titok; –– --

Hozzám közel két ázott lélek vacog
és egy ácsorgó villamos
melynek koszos ajtaját bizsergő
erő mozgatja
hív, vár, de én maradok
a szép, az csak befelé
kint minden nedves
heges; –– --

Mert, amit hozzád legközelebb
ejtenek el
azt fogod magadhoz
és bambán táguló pupillád
hős ígéretével
azt mondod: szeretsz; -- --

Félek az igazságtól,
így nem mondok inkább semmit.

Markodban végre csönd leszek
hantok barna csöndje
kéregbe szorult hallgatás
mit tavasz hiába cibál
ott az üresség szorít magába
hogy lágy szirom élére
lelkem zokogva lebben.

A hallgatás, mint penge nyes
szilánkjai a pirosló arcnak
reggelre lelkembe hegednek.

Fehér testem vacog
s te futsz felém némán
hajakban a bíbor szalaggal
játszadozik a szél
kedvesnek nevezel
halhatatlannak hiszel
örökké valónak

éhesnek
szomjasnak
ősznek
öregnek

A boldogság
szárnya alá
cibálja a
szerencsétleneket
és a sértődötteket
napkeltekor
úgy reggel
6 óra 12 perckor
azóta is ez van
a szememben
mély karc;

Még alszom
fent karmokkal
vagy annak tűnő
csillogó késekkel
a vajba párhuzamost
vonalakat
húznak;

Ez a reggelim?
kérdezem
de nem válaszolsz
hősies gőggel
vagy valami
hasonlóval
kinyitod az ajtót
és elsietsz;

Sose zárom
ha szeretnél
itt találnál
mit is vársz
el nem
felejteném
6:12-kor
felbizsongta magát a
nap
és szerte tárta
fény karjait
körbeölelte
az útszéli fákat;

Madárcsicsergést
hallok hangod
helyett
az tölti be a
tér-idő furcsa
szövegét
a boldogság
nem tárja
ki többet
a szárnyát
alá nem
kapdossa a
szánalmasakat
az izom
zsírrá
dagad és te
nyomogatod a kilincset a bal
kezeddel
pedig jobbos vagy;

Elnyúlunk a nyálkás járdán
mint ahogy lámpaoszlop árnya vetül
elfekszünk egymás mellett némán
és mégis kimondhatatlanul egyedül

idehozzám, elvelem
inkább, mint leszek
a sokból kevés
balra, jobbra
tol, vonszol, heged
a fentben lenn
és mégis még alább
kézben, a lábad alatt
kibont, kötöz
veszít, szerez
szerte rak, összeterel
birka vagyok, egérnyi állat
az égen egyetlen egy
és mégis oly temérdek
a távolság, egymagamban
nélküled
a melletted közelsége
a lépteid távolsága
ahogy hunyorogsz, keversz
tartasz, edzel
tagadsz, ismersz
lélegzel
egy vagyok
veled határos
éggel-földdel
egybe lakat

A többlet lehetőségek megadása az egyik féltől nem feltétlen előjáték a másik fél kényszerült, önfontolt, önző és kirekesztő feladásra. Az, hogy többől választhatunk, még nem jelenti azt, hogy el vagyunk veszve. A gondolati diverzitás pontosan simul az einsteini tér-időbe, ellentételezve az egysíkú, körző-vonalzós euklidészi teoretikus monogámiával.

Ha megfeszülök is, akkor sem tudom megérteni azokat az embertársaimat, akik, mintha szemellenzővel ellátva, a csőlátás minden kritériumának megfelelően csüngnek, mint a sárga szőlőszemek valakinek a mocsok-csonk-kaccsán.

Örök tévedés a magasabbtól elvárni, hogy lenézzen. Meg az is, hogy az én végességemben keresd, kutasd, kapard a végtelent. Kiábrándító, mi, hogy ahol én elfogyok, ott kezdődik a többi? Ami ezen a jól behatárolható, bejárható, kitapintható, kiművelhető és kiegészíthetetlen testen belül van, az vagyok én. Ha nem tetszik, hát nem tetszik; a te izlésed, a te dolgod, nem az enyém. Nem minden egyméret!

De te folyton összekevered, azt várod, hogy lenézzek, amikor még lent vagyok. Hogyan lehetne lentről lenézni? Meg az is hogy lehetne, hogy bennem több legyen, mint ami valójában lehetséges? Toldható ez a test?

Mindig legyen olyan, amitől távolodhatsz, és olyan, amire visszanézhetsz. Ha pont én vagyok az, hát legyek. Belátom és egyúttal beismerem, itt nem elég csak menni és menni, meg fürkészni a messzit, elkalandozva, semmitmondó arccal nézni a tömegbe, akiket barátaidnak neveztél egykor, nem, nem elég. A messzi az egy dolog. A közel, az a másik.

Nomeg azt sem felejtsd el, hogy amit ruhát levetettél, azt nem fogja senki se kimosni, se a helyére tenni. Légy megfontolt, kimért, kételkedő. Az úr megvár.

Mert hiszem
hogy a kabátok
csak úgy
találkoznak
összeférnek
egy helyen
színre és
formára tekintet
nélkül
összesimulnak;

Tálakat visznek
és vízzel töltik őket tele
késeket fennek
és hamiskás ígéretet tesznek
nőről, fűről, égről, kékről;

Mocskos tálakat kérnek
és rozsdás késeket
kifényesítik
az ajtók kilincsét
majd összecsapják
mindük, mi van
kolompolnak
zavarnak
heverésznek
mellém kuporognak
abból kérnek, amit én eszek

Érthetetlen nekem magyaráz
rőt habján esztelen cibál
arca sugár
mosolya fagy
hópihe könnyen
lelkembe mar;

Taknyos majmok ezek
vállalhatatlan
szemtelen suhancok
karukban friss vér csorog
arcukba csap
a téli szél;

Te nem hallod az elmúlás
hogyan ficereg a barnás háncs alatt?
mert ki soká réved a kútba
-- a bánat fiam
a mélybe ránt
hamar --
mind belevész!;

Ha el is viszel innen
kérj engem szépen
sose vigyél nyers erővel
meg nem adom magam neked;

Mert hiszek abban
hogy a mozgók
csak úgy
találkoznak
mindenféle
külső behatás nélkül
a nekik rendelt pálya
egyszer
valahol
a nem is annyira távoli jövőben
kereszteződik
összekoccannak
és egy vártnál is
nagyobb fénnyel
egybesimulnak
egybehegednek
mint két tenyér
ha mászkál a hátadon
a reszketés.

Amikor megjelenik
permetlével önti
le a fák koronáját
kilopja az
olajat a kerti
gépekből
fenyít, fokoz, falatoz
morzsáz, morzsol, motoz
és hogy kútba dobna, tudom
bejön
kiszívja a
levegőt a konyhából
elégeti az
összes maradék viaszt
kotor, keres, kutat
belez, bámul, borozik
és hogy aprítana, tudom
rakosgatja
csendben a késeket
pedig már
kiültettem egy
embert
a kertbe
látványosan
strázsál
övtáskával
járok a fürdőszobába
hogy legalább az
irataimat el
ne vigye
és hamut szórók
a kapu elé
hogy
lássák
nem vagyok bolond
tényleg jár
ide valaki
de annyi hamu
a világon
nincs.
(Schalk Endre Kornél nyoma mentén)

Valami mindig marad. Vinném, de marad. Adnám, de marad. A hamu, a salak, a zacc, valami mindig marad. Rémít vagy nyugtat, de valami mindig marad.

Én adtam    volna
én maradtam    volna
én lettem    volna
én tettem    volna
zömök ez a zárka    zömök.

Mi is vagyok én hozzád, mely darabod, részed, vagy egészed? Hol is vagyok, benned, vagy érted? A létezést adom, de te csak a létemet kéred. Mint rész az egészhez arányul, úgy fogadsz engem, gőgösen.

Öregszem, de a kor nem félemlít
nem is hagy nyomot rajtam
eszmém épp, karom, ha kell, szorít
csak néha fáradt szemem csal.

Rám haragszol, vagy magadra, egyre megy. Egyre megyek én is, tucatba, a sok közül az egy, a mérhető, a számolható, a kérhető, az adható. Ennyi csak az élet? Adok-veszek?

Látom, remeg kezed, de tőlem viszont ezt a sértett, feszes csendet kaphatod. Nem érdekelnek a túlmagyarázott, bűnbánó pózzal kísért helyzetelemzések, a kertelések, kelepelések, kidumálások, és a többi, szememen szedett én és közjáték. Eltépted és kész. Nem varrjuk meg. Nem ragasszuk meg. Nem csinálunk semmit de semmit.  

Mondd, mi romlott el, és én megjavítom! Isten legyen a tanúm, megjavítom! Elfelejtem mindazt, amit ellenem tettél, és igen, tiszta lappal indulhatsz. Felháborodva dobálod a dolgaid, de nem érdekel, az, hogy velük engem is, az sem érdekel. Én mindent megjavítok!

Ami mérhető, az kell, a számolható, a maradékok. Téged elteszlek későbbre. Beteltem magammal, meg azokkal, amiket magamnak mondtam. Torkig vagyok az ígéretekkel, a mű, tetetett jóvagyhozzámmal, azzal, hogy szentet csinálsz belőlem, holott köpködsz, azzal a szájjal, amivel pontosan az ellenkezőjét mondod annak, amit szeretnék hallani.

A feszes csendben fürdeted bárgyú tekinteted, és vágjak mindehhez jópofát?

Körülöttem minden srég, dőlt, aránytalan,
lanyha, löttyedt, levéltelen, tar váz,
hogyan is bízhatnék így testekben,
lelkekben, helyekben, hisz' mind csak tarka máz!

Egy arcba reccsen a vágy,
egy beesett arcba torzul,
ránc-fodor homlokra horpad,
száj szélén éhség porlad.

Testek, tervek,
ténykedések, tévedések
mind egy-méret,
kapkodd csak! vedd csak fel!
hord büszkén magad a világ szemében!

Mint rész az egészhez,
úgy aránylok hozzád;
biztatsz, bús árvaságom,
mint kinőtt ruhát,
sutba vágom hamarost.

De miért ez a sok lom, kacat a gyűrött földeken?
a szívekben e rozsdás csengő miért csilingel?
bal kezében a megbánást miért szorítja,
a jobb kezével miért int,
menjek, vagy maradjak?
miért ígér mind testet, lelket, helyet?
és szerelemben mind mégis oly' fukar?

E bizarr, világvége képben
a bizonyosság dobog,
mint szolga szív a testben
vonaglik, vágtat, lohol!

Onnantól van, miután idetesszük, vagy iderakatjuk, mi vagy mások, de ide kerül. Így szemünk láttára, mások füle hallatára elmagyarázhatjuk, hogy micsoda is pontosan, vagy pontatlanul, mert nem bizonyos az sem, hogy nem hazudhatok, vagy azt is igaznak mondhatom, hogy hazudok, ezzel igazat mondva.

Onnantól van, hogy létezik. Előtte nincs. Se itt, se ott, kicsivel messzebb, vagy 12,4 centire a homlokomtól, vagy a tiédtől, vagy e kettő is ugyan úgy megegyezik, mint minden más, miről eddig szóltam.

Bár annyi mindenről nem is írtam, mint amennyiről valójában szerettem volna, mert többet akartam megosztani veled, veletek, tekintet nélkül mikor és hol, de valahogy csendben maradtam pedig szólni kellett volna, rajtam kívül álló okokból narancssárgáról beszéltem holott más volt a színe a hétfőnek.

Tovább is van... »

Hiúság gondtalan elkótyavetyélni a sok értékes gondolatot, mit eddig koponyám zárt körül, pongyola mód rázni azt a tanulatlan-tudatlan plebsz képébe. A gyülevész egyből magára kapja, és már hordja is: mezőre, pincébe, hegyre fel, oda, ahová teheti, meg oda, ahová lába bírja cipelni. Nem győzöm hangsúlyozni, mekkora hiúság, merem mondani, az arcátlanság netovábbja!

Kezetlen, kezeletlen, kezelhetetlen. E hármasból kifelé, úgy négy felé. 17 perc. Még 2. Felém-fejjel öklel, ölel, ömleng. E hármasból tömködd, szorgos keze szapul, szid, szeret. E hármasból nincs visszaút.

Hiúság?

Olyan könnyű volt kimondani, hogy még most is  izgalomba jövök csupán attól a parázna gondolattól, hogy ezt a két szót számra vettem. Bizony, kimondtam, és bizony örömömet is leltem benne, a szó szoros értelmében.

Megnyomtam a gombot a szó legszorosabb értelmében és még azt mondod hogy te mindent tudsz arcátlanság netovábbja hogy te ismersz engem bődület bődület és még egyszer bődület azt hittem visszateker de előre tekert hiú voltam hiú? és nem találom hol van a stop jössz ezekkel a kiunt kiutált kiállhatatlan ígéretekkel ebből a hármasból 17 perc és még mindig még mindig ugyan úgy nincs visszaút megnyomtam és most csak teker és teker és teker teker teker teker.

Miért is keresnék bármit is, ha már egyszer mindenem megvan. Igen, nem túlzás, nem is elhamarkodott ténymegállapítás, nem, nem és határozottan nem. Utoljára akkor voltam ennyire, amikor -- -- miért is keresnék mást, ha már egyszer mindenem -- -- Utoljára akkor, amikor -- --- nincs visszaút megnyomtam és most nyomkodom nyomkodom nyomkodom de ez csak teker és teker és csak teker.

Hiúság?

Haja barnás volt, nem kimondottan az a barna, amire gondolnál, ha azt mondom, hogy BARNA, hanem kissé annál sötétebb, inkább mondhatnám, hogy fekete, de akkor hazudnék. (innen valami kimaradt, de nem emlékszem, hogy mit fogok majd ide írni). Olyan százhetvenegy centiméter magas lehetett. Vonzó is volt. De már túl sokat mondtam, de már túl sokat mutattam. De már túl sokat hordtam itt össze hetet havat kimozdultunk elsétáltunk dél-délkelet irányba a fák már hullatták levelüket csendes, kicsit csípős őszi este volt. Nem is emlékszem rá, hiúság olyan emléket visszahívni, amire már nem is emlékszünk. Vagy ez valahogy lehetetlen? Valahogy, valamerre, nem itt, hanem akkor, az őszben, 17 perccel később, vagy azalatt, esetleg a többiek kezében, vagy a háncsolatlan fák tövénél, lenn, a gyökerek között, ott, mélyen, szunnyad, nekem, nyomkodom, keresnék? hiúság? -- --

A szerkesztések közben megfeledkezünk pontos célunk mibenlétéről. Fontosak is a mai ROHANÓ világban ezek a szánalmas örök igazságok? Amúgy hová fussak, ha hányingerem van? Ha a lét hirtelen megszorgosul, és össze-vissza ránt, cibál, teker, akkor majd, majd hová fussak?

Nincs tovább.

Festékszaggal orrodba, kikenve jöttél értem. Késett a vonat. 17 percet. Nem vártál meg. Festékszaggal az orrodban cserben hagytál. Egymagamra. Fák között. Ősszel. Késtem, a lét megszorgosult, cibált, össze-vissza néztem. Nem találtalak. Nem találtál. Otthon. Hányingerem volt. Festékszaggal orrodban teker teker teker teker.

Barnás volt, nem kimondottan az a barna, inkább fekete (innen valami hiányzik.) Vonzó volt. Nincs tovább.

Kikopogom magamból a létezés furcsa ütemét, aztán visszabujkálok magamba -- -- oly' terhes ez a krétázott némaság, ez a szó-híj állapot, ez a csend -- -- az idő előre kiszámolt hányadban beszéd -- -- a többi öncélú hallgatás -- -- beszív, kifúj, beszív, kifúj: -- -- apropó, felkészültél már a csendre?

Minden, ami bennem van, azt vagy láttam, vagy mondták. Többet nem tudhatok. -- -- szomor gúzsba köt -- -- ez a tiéd! -- -- vagy az enyém? -- -- szomor gúzsba köt -- -- nem számít? -- -- nem számít -- -- egy darab -- -- még is több vagyok.

Egy darabtól mégis több vagyok. Egy kopogó darabtól, légüres résztől, a magtól különb, testes, fogható, marokba való, édes. A hús vagyok, érett, roppanó, leveses, éhes.

Minden marok, mi markot szorít
egyszer biztos magokat tartott;
minden, mi most szorít
egyszer valamit tartott.

Most nyitva áll előttem
ajtó, ablak, keservesen itt
állnak, tárva, nyitva
előttem rendre várnak.

Még égnek a fények, még égnek
én csak fekszem gyáván
némán, görcsösen, halkan küldelek el
rőzsét szedni, mert fázok.

Iszonyatos ez a lélekbe maró
virágos tavasz, iszonyatos
ha arra gondolok
a pára egyszer elillan;
és mégsem hiszem el
és mégsem viszem el
és mégsem teszem el
és mégsem
ugyanaz marok

Félek, az ég kivérez
a lét kiszámol
és te nem bitorlod kincsemet,
elnyel a múlás
elvás a posztó
a lét gyomrában elemészt.

Kis éji zaj hozzá:

Ezt akkor írtam
amikor még nem voltál itt
vagy azután
hogy már itt jártál
a kettő időpont közül
vagy az egyiken
vagy a másikon
vagy a kettő között
a biztos, hogy én írtam (vagy mondtam)
na, és valahogy így kezdődik (a vége előtt):

1.
Bennem vagy rajtam
mert dönteni nem tudok
mint oktalan siheder
teszem itt a tilost
és a törvényt szaggatom
rég hullott tejfogakkal.

Önincselgek -- -- ne is vegyél rólam tudomást
felejtsél el, tudod mit, örökre
törölj ki, tépjél szét
vessél el
vetess el
keress meg
utálj meg
incselegj még, úgy tetszel
úgy nagyon jól tetszel
akard még mint oktalan
okíthatatlan, tanulatlan
flótás?
a semmiben a semmi vagy
bennem vagy rajtam
döntöttem! maradok, vagy elmegyek -- --ne is figyelj

rám, nem neked beszélek, másnak, máshol, másért.

Részekre szedlek, majd összeraklak
mint a játékba feletkezett kisgyerek
sírok
futok
járok
játszok
részekre szedlek, majd elfelejtelek
összerakni
otthagylak
beszélek
akarok
vetek
vetetek
magamnak
neked.

Egyikünk elment. Valamelyünk maradt.
Kettőből egy. Az egy. -- -- ne is figyelj rám!

Öncsilelengelek
a magam figyelmét hívom fel magamra
mert mostanában úgy elhanyagolom
MAGAM
kísértetiesen kezdek hasonlítani önmagamra
és félek az egyezéstől
a megegyezéstől
a kiegyezéstől
az ellehetetlenüléstől
a kiírhatatlanságtól
mindezektől sorjában vagy párhuzamosan
de félek
a kifelejtett dolgoktól
a túl soktól
a kevéstől
a beszéd-akarattól
és a hallgatás-kényszertől
a géztől
a hegtől
a töréstől
öncsillengelek -- -- ne is figyelj rám!


2.
Ott vagy, ott maradsz, ahol
én akarlak, akkor, és azért,
amikor, amiért én, mert kényem
most téged cibál térben
és időben nekem forma jól,
alakra igazít tudatom, az én kezem
dörzsöl pirosra,
én munkám vagy, én művem
enyém!

3.
Kettőt fűzök, egyet magamnak
egyet pedig neked
hogy hordjad, ha velem vagy
és hogy hordjalak, ha magamban leszek
egyszer
úgy is magamban leszek
magamra maradok
magamban maradok
maradok, te majd elmész
köszönsz, és elmész
szeretsz majd
és én hazudok majd
makacsul kettőt fűzök
egyet neked adok
egyet pedig megtartok magamnak
egy marad
egy megy.

[4.
biztos mindkettőt?
akkor a szélsőt, a piros mellett, nem
nem azt
a narancssárga csíkos előttit
azt igen
nem mást nem
köszönöm -- -- ott vagy, ott maradsz, ahol
a csipkefüstös este ragadt.]

5.
Kipiszkáltam szívemből
mi eddig mart
így már tovább nélküled megyek
vár az önváddal
tört szorongás

6.
A hold fodros képét
néztem a vizen
és azt ígérgettem magamban,
hogy sose fogok hazudni neked

Összekoccant két kósza szempár
a hold fodros képét néztem
és nem figyeltem rád
csak néztem, ahogy szétszakad a
lét szövete
és csak úgy
összekoccant két kósza szempár
tudtomon kívül, de hazudtam neked
ígértem - - de nem tartottam
testem most öleletlen
hústömeg

Néztem úgy pár percig
a csillagos eget
néztem pár percig
aztán lassan elfelejtettelek
szívemből kipiszkáltam
már úgy két hete
a szorongást, a rügyeket
mind kitépem
ki én!

Pár helyen hibás
mint ahogy én is
meg te is
hazudtál
és én is hazudtam
kettőnk közül
csak a hold nem hazudott
kitört a ceruzám hegye
figyeltem rád -- figyeltél rám
ez a lényeg!

bizonyára meglepődnél. De így tudom a legjobban bemutatni, milyen most nekem. Amit egyszer elzárok, újraindul, legyen az csap, vagy sebből a vér, kettő egy. Ihatatlan. Ihatatlan ami lesz, és ami volt, mindegy, melyik felébe öntöm annak a bizonyos pohárnak a fenekére sose láthatok le, egyik feléből te, másikból én, és mind a ketten feleslegesek vagyunk itt, vagy akkor ott, vagy valamikor egyszer máshol.

Tovább is van... »

Mert rézsút szegelt deszkák keskeny résen át megláttam őt; -- --

1.
Felejtés csillan a tér sajtolt peremét
szegélyező deszkák poshadt vizén,
majd egy centis horpadásban összegyűl, hogy
pompában párologjon halkan,
szelíden a foszló remény;

Bíbor köd szórja rá tiszta permetét
lábát emelni kín, lépte mind nehéz
mint nehéz szó, helyben úgy topog
morog, maga elé kiált, jár fel-s-alá
dühöng, foghatót sajtol marka közé
Lehelete puha függönyét szakítja villám.

2.
A szó lelkemből nem szabadul
néma vagyok, fülledt, hangtalan
hiszékeny, olcsó, útszéli vágy
mit rád pirít a sárga nap sugár;

Tudom, egyszer elhal
e víztelen viszony
egyszer szolga emléked
a rideg hó tetejére tapad;

Cseppfolyós a mentség, mi volt, az volt
Rá kifogást ne keress!
Cseppfolyós a mentség, volt, mi volt
Rá kifogást ne kutass!

Mert hiába vágyod vissza
lepke létben hernyó önmagad
emód fogadom belenyugvással
s nem korholom sorsomat;

Lásd meg úgy te is a szót
mint én láttam meg őt
e szabály-szegelt sorok
hagyta keskeny rések között.